„Utoljára Kolár Péter directiója alatt” – hirdeti a kassai Thália Színház Csókos asszony című előadásának plakátja. Tény, egy korszak, amely még 1989 novemberében kezdődött – lezárult. Eme írásnak nem témája eme igen hosszúra nyúlt időszakot értékelni, de leírhatjuk, a búcsú több mint ragyogóra sikerült.
Igaz, a Pletykáktól nem nagyon villanyozódtunk fel, bár amióta a hivatalba lépett igazgató, Czajlik József átrendezte, nézhető előadásnak tűnik. A búcsúra viszont Kolár azt a Moravetz Leventét kérte fel, aki pár évig a színház művészeti vezetője is volt, s a zenés szakmában igencsak otthon érzi magát. A dzsungel könyve és a most is futó Valahol Európában vagy a Marica grófnő hangos siker, s ezekhez csatlakozott immár a Csókos asszony is.
Az a Csókos asszony, amelyet az a Zerkovitz írt, akit Bartók című versében Illyés Gyula negatív példaként emleget, mondván „ha anyánk a halott – a búcsúzót ne // Zerkovitz zengje”. Igaz, később Illyés finomított a szövegen, s a könnyűműfaj egyik legjelesebb képviselőjének a nevét a kuplé szóval helyettesítette, de szegény Zerkovitz mégiscsak megbélyegeztetett. Ez persze Zerkovitz diadalútját nem tudta ketté törni, s a darabjai azóta is minden sikerre vágyó színház repertoárján ott vannak. Ma is játsszák Pesten Huszti Péterrel Tarpataky báró szerepében, mégis sokan a nyolcvanas évek Vígszínházában bemutatott Iglódi-féle verzióra emlékeznek, amelyben a bárót felváltva adta Darvas Iván és Benedek Miklós, mellettük Kern András, Földi Teri, Méhes László, Igó Éva, a címszerepben Pápai Erika, valamint a mi Kaszás Attilánk brillírozott, aki a Mi, muzsikus lelkek című dalát maga kísérte hegedűjén. Ezt a változatot mentette át később a komáromi színház, majd a Teátrum színházi polgári társulás.
Mivel a közszolgálati televízió a napokban ismételte meg a vígszínházi előadás felvételét, óhatatlanul is alkalmat adott a kassai előadás összehasonlításával.
Üzembiztos, a sztárokra építő pesti és az előadás szövegét sokkal mélyebben kibontó, tragikomédiai szálaktól sem mentes kassai rendezés. Moravetz ugyan nem vágyott Mohácsi János babérjaira, aki a Csárdáskirálynőt nemcsak a maga szirupos voltában mutatta fel, hanem volt mersze a korszakot is színpadra dobni Ady Endréstül, világháborústól, de félreérthetetlenül rangot az operett műfajának, amelyben a sok-sok kacagás és móka mellett egy-egy pillanatra feltűnik egy-egy szereplő tragikus énje is.
Moravetz sokatmondóan indítja az előadást, amikor Tinkával, Marcsa kislányával felteteti a recsegő fonográfra a hanglemezt, s mintha a békebeli múlt elevenedne meg a színpadon. Kár, hogy nem helyezi keretbe az előadást, ez is benne van/lenne a pakliban, bár egyúttal arra is utal, hogy a darabnak nincs igazi, befejezett múlt ideje. Kuczik Mária, a copfos szőke kislány már a Valahol Európában c. musical egyik felejthetetlen erőssége volt, most sincs ez másképp. Moravetz nem szószátyár, de igen pontosan adagol, elengedi, majd visszafogja a színészeit, így mind a komikus, mind a tragikus szálból annyit enged, amennyi még a közönséget is gondolkodásra késztethet, s amennyi nem csap át bohózati mellékhatásokba. Zerkovitz mellett feltétlenül meg kell említeni a szövegíró Szilágyi Lászlót is, akinek szövegei ma is nem egyszer életveszélyesen ülnek. Dudás Péter Korognai Károly távoztával ugrott be a hentes, magyarul csak törve beszélő Kubanek szerepébe, s annak minden ziccerét magabiztosan használja ki. Ahogy Cs. Tóth Erzsébet is kordában tartja bohózati vénáját Hunyadiné sokszoros özvegy szerepében. A nap legjobb színészi teljesítménye Varga Líviához kapcsolódik, aki Rica Maca szerepében általam eddig nem látott energiáit szabadítja fel, sistereg a színpad egy-egy magánszáma vagy Reiter Zoltánnal (Ibolya Ede) megejtett duettje után. A másik szerelmespárt Márkus Judit és Madarász Máté adja, előbbi már az elején csókos asszony, ha megfelelő ruhája nincs is még hozzá, az utóbbi csak a Mi, muzsikus lelkek harmadik felvonásbeli száma után válik egyenrangú játszótárssá. Kár volt két felvonást elpazarolnia. Csipcsala mama szerepében az örökifjú Várady Béla mozgósítja röhögőgörcseinket, ahogy Illés Oszkár is önmagát adja lakájként. Kövecsesné, intrikus szerepe is üde csalódás Szabadi Emőke tollából, s ne felejtsük el Richtarcsík Mihály és Ponty Tamás lakájokat, valamint Básti Andrea édi Hédikéjét sem. A végére hagytam Tarpataky bárót, hisz Kelemen Csaba flegma eleganciája ennek a figurának még a keserveit is képes felmutatni.
Remek előadás, csak félve merem leírni és reménykedem, hogy a Kolár-korszak lezárultával ez a műfaj nem veszik ki a kassai Thália Színpad repertoárjából.
Juhász Dósa János
