Állóháború folyik az orvosszakszervezet és az egészségügyi minisztérium között. A kívülállók számára egy biztos, mindenről szó van itt, csak a páciensek érdekvédelméről nem.
Nem csoda, ha az Orvosok Szakszervezetével már sem a miniszterelnök, sem az egészségügyi miniszter nem akar tárgyalni. Az egyszerű halandók, a páciensek átverve érezhetik magukat. Főleg azok, akik a népszerű kórház-tévésorozatokat nézve azt hiszik, Szlovákiában is olyan a helyzet, mint. pl. a Chicago Hope-ban, a Klinikában vagy akár a cseh Kórház a város a szélénben. Azokban ugyanis azt látják, ha egy vészhelyzetben lévő beteg jelenik meg a kórházban, az orvost csak egyetlen dolog érdekli, hogy segítse, mentse a beteget… A szlovákiai valóság pedig az, hogy ha valaki megjelenik az állami klinika elsősegély-osztályán, a legfontosabb kérdés az, hogy vajon van-e egészségügyi biztosító kártyája és két eurója? Ha ezekre igenlő válasz érkezik, akkor az orvosi ellátást váró ember remélheti, hogy talán azt is megnézik, mitől vérzik a feje, vagy mitől vannak a fájdalmai…
Pedig az orvostörténet egyik legnagyobb alakja, Hippokratész, akinek tanítása szellemében teszik a mai kor orvosai is esküjüket, többek között ezt írta: „…oktatom őket ebben a tudományban, ha erre szentelik magukat, mégpedig díjtalanul; továbbá az orvosi tudományt áthagyományozom fiaimra és mesterem fiaira és azokra, akik az orvosi esküt leteszik, másokra azonban nem. Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana nekik…”.
Szlovákiában arról folyik a vita, hogy mennyivel emeljék az orvosok fizetését. A kormány 300 eurós fizetésemelést javasolt, de az orvosszakszervezet 700-800-at akar, vagy ha mégis csak 300-at, akkor azt csak azok kapják meg, akik beadták a felmondásukat! E legutóbbi követelés magát Iveta Radičová miniszterelnököt is felháborította: „Ne haragudjanak, de ilyet én nem vagyok hajlandó aláírni” – mondta.
Három nap múlva december elseje, és állítólag az elégedetlenkedő orvosok nem hajlandók dolgozni, ha követeléseiket nem teljesítik. A kormány erre a helyzetre különböző válaszlépéseket tervez: szükséghelyzet hirdetése a veszélyeztetett kórházakban (ennek értelmében akár 90 napig is kötelesek munkát vállalni az állástalan orvosok is, különben bűncselekményt követnek el), vagy jön egy ún. B-terv (új orvosok bevonása az egészségügyből, ha kell, külföldről)…
Szlovákia 7000 orvosa közül 2400, aki kész felhagyni hivatásának teljesítésével, ha nem kapja meg az általa óhajtott plusz néhány száz eurót (köztük olyanok is, akik már így is több mint ezer eurós, tehát jóval az átlagbér feletti havi jövedelemmel rendelkeznek). Vagyis messze nem a többség. Igazságtalan lenne, ha a szlovákiai jelenséget az orvostársadalom egészére általánosítanánk. Minden bizonnyal az orvosok többsége is tisztes, becsületes ember, lételemük a gyógyítás küldetésének való megfelelés. Csak hát nem ők a hangosak, nem velük van teli a sajtó! Ezért nem is ildomos, azaz helytelen, az orvosszakszervezet helyett csupán nemes egyszerűséggel orvosokat emlegetni! Egyébként pedig minden orvos számára nyitott a lehetőség, hogy magánpraxist folytasson, akár a biztosítók bevonása nélkül, és akkor egyáltalán nem kell, hogy érdekelje őket, hogy az állam mekkora összeggel támogatja az egészségügyet. Nem kétséges, hogy nem az orvostársadalom legjobbjai (azok többsége minden bizonnyal magánklinikán dolgozik) alkotják az elégedetlenkedő ellentábort, amelynek tagjai hamarosan akár azzal a kijózanító felismeréssel is szembesülhetnek, hogy egyáltalán nem nélkülözhetetlenek, és a külföldi gyógyászati intézmények vagy az itthoni magánklinikák sem lesik vagy várják sóvárgó szemmel a szlovák állami kötelékből „megszabadult” orvosok jelentkezését.
Felvidék.ma, Oriskó Norbert
