Évtizedek óta tapasztaljuk, hogy a diákok az iskolában „elbliccelik” a földrajzórát. Ennek egyebek között az a következménye, hogy sokan nem tudják, melyik a Duna jobb partja és mi fekszik a bal partján, hol ered a Tisza és a Vág, merre folyik az Olt.
Sőt sokuknak, érettségi bizonyítvánnyal a zsebükben, arról sem ugrik be az emlékezetükbe semmi, ha azt hallják „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Ez ugyan magyar butaság, de nem magyar sajátosság, hiszen egy évszázada dühít bennünket, ha összekeverik Budapestet Bukaresttel. Ne csodálkozzunk ezen, nagyon-nagyon sokan nem tudják megkülönböztetni Nyugat-Indiát Hátsó Indiától, és azt sem tudják, ezek mi fán teremnek. Sőt sokaknak arról sincs fogalma, merre van a hol, hogy „előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra a nap kél”, és az északi féltekén észak van fent és lent van dél. Azon végképp nem lehet csodálkozni, hogy szinte senki sem tudja, hogy a fürdőkád lefolyóján az óramutató szerint vagy ellenében örvényelve folyik-e le a víz a szennyvízcsatornába. Nem meglepő tehát, ha a közszolgálati Magyar Televízió időjárás jelentését üveges szemmel nézők, nem tudják maguk elé képzelni a Kárpát-medencét, pedig nap, mint nap látják térképes ábrázolását. Nem tudják, hol van Pozsony, Léva, Losonc, Kassa, Beregszász, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Brassó, Zenta, Eszék, Alsólendva, Felsőpulya.
Mindez akkor jutott eszembe, midőn olvastam a Magyar Koalíció Pártjának elképzelését arról, hogyan kellene újjáéleszteni Dél-Szlovákiában a mezőgazdaságra épülő feldolgozóipart. Fontos erről nyilatkoznia egy olyan pártnak a választások előtt, amelyik vitathatatlanul közösségi érdeket képvisel, hiszen mind a mezőgazdaság, mind az élelmiszeripar minden vállalkozói érdeken túl közösségi érdek és nem közraktározói. A fenti eszmefuttatásomat mégsem a párt szakpolitikai programja váltotta ki, hanem néhány emlékem, ami ugyancsak hozzátartozik közösségi létünkhöz és közéletünkhöz.
Néhány évvel ezelőtt beszélgettem egy szellemileg és értékrendje szerint is hozzám közel álló szlovák politikus kollégával, akivel már a kommunista hatalmi rendszer bukása előtt is egy követ fújtunk. Dél-Szlovákiáról folytattunk eszmecserét. Én mondtam: Dél-Szlovákia, ő mondta ennek szlovák megfelelőjét: Južné Slovensko. Pár perc alatt kiderült: annak ellenére, hogy egy nyelven, azaz szlovákul beszélgettünk és ugyanazokat a szavakat, fogalmakat ismételgettük, mégsem értettük egymást.
Az ő juzsnészlovenszkója mást jelentett, mint az én délszlovákiám. Számára ez a Somorja és Párkány közötti, mintegy százötven kilométer hosszúságú és hatvan kilométernyi északi csúcsmélységű félkörívnyi területet jelentette, amit délről a szigetközi Duna-szakasz és a Duna-kanyar felső torkolata határol. Nekem a Pozsony és Nagyszelmenc közötti, kb. ötszáz kilométeres hol szélesebb, hol keskenyebb szlovákiai, a szlovák magyar határtól északra fekvő területsávot, ahol a Trianonban az akkori Csehszlovákiához elszakított magyarok mai maradéka lakik.
Az ő dél-Szlovákiája és az én dél-Szlovákiám két különböző terület, noha az egyik a másikban benne foglaltatik. Mint ahogy az enyémben benne foglaltatik az ő Közép-Szlovákia déli része is, és az ő Keletje is, mert pontosabb megjelölésre már nem képes, hiszen innen nyugatról az a kelet olyan messze van. Ez a szóhasználatban visszatükröződő szemléletbeli különbözőség azonban kulcskérdés. Amit ugyanis tulajdonának tekint, de mégis felületesen nevezi meg, az számára mégis idegen, legalábbis nem nőtt a szívéhez.
Mi, „szlovákiai” magyarok erre a területre a Felvidék megjelölést használjuk, aminek egy része a kiegyezés után a „tótsági vidéket”, beleértve a ruszinföldet is jelölte.
A 19. század előtti időben Felföldet mondtunk, de Felső-Magyarországot is. A kettő nem ugyanazt jelentette, de mindenképpen az akkori ország északi területére utalt, magában foglalt olyan területeket is, ami ma a Trianon utáni Magyarország északi részét alkotja.
A reformkori Felvidék szavunk ugyancsak az északi területekre vonatkozott, de az első világháborút követő időben megváltozott a földrajzi és etnoregionális tartalma. Ha ma, 2012-ben, de akár 1960-ban is, azt mondottam: felvidéki magyar, ezen szlovákiai magyart értettem, még ha Szlovákiát nem is azonosítottam a korábbi Felvidékkel és Csallóköz, Mátyus Földje, Bodrogköz, Ungvidék és a Tiszahát soha sem tartozott sem a Felföldhez, sem Felső Magyarországhoz, de 1920 mégis a Felvidék része lett. A valamikori Csehszlovákiához elszakított magyarok ugyan szlovenszkói magyarok lettek, de egyben ők voltak a felvidéki magyarok is, egyébként 1938-ban miért mondták volna azt, hogy „Felvidék visszatért”. Az akkori magyarországi kormányzati politika szóhasználatában is a Felvidék azonossá vált az 1920-ban Csehszlovákiához elcsatolt terület magyarlakta vidékével.
Szóhasználatunknak és földrajzi ismereteinknek vannak további buktatói is. Trianon után kilencven évvel a beregszászi Rákóczi Ferenc Főiskola diákjaitól, ha valaki megkérdezi, merre van Tiszahát, akkor a borjúnak az új kapura való tekintete talán sokkal több értelmet árul el, mint amennyi megcsillan ezeknek a fiataloknak a szemében szülőföldjük eredeti tájnevének hallatán. Arrafelé ma azt mondják: Kárpátalja. Kilencven évvel ezelőtt, pontosabban 1920 előtt ez a fogalom nem létezett. Ennyi idő elegendő volt a regionális tudat átalakítására.
Ki találta ki Kárpátalját?
Ez egy „csehszlovák” elnevezés, ami 1920-ban keletkezett. Előtte volt pl. Bereg, Ung, Ugocsa, Máramaros. Tájegységként: Tiszahát, stb.
Kárpátalja egy számunkra idegen hatalmi politika földrajzi szóképzete, amit mi magyarok kényszerítettünk bele saját földrajzi szóhasználatunkban. Ráadásul helyidegen is a fogalom, mert a területnek különböző nyelvekben különböző az elnevezése, amik nem azonosak, csak azonosíthatók. Csehül: Podkarpatská rus (Orosz Kárpátalja); szlovákul: Rusinsko (Ruszinföld/Ruténföld); ukránul és oroszul: Zakarpatskaja oblast (Kárpátontúli terület/körzet); magyarul: Kárpátalja, de 1939-ig a mi szóhasználatunkban leginkább Felvidék.
Szerintem az a legfontosabb: ha magyarul beszélünk, gondolkozzunk is magyarul és ne vegyük át mások fogalomképzeteit, ráadásul, ha azok zavarosak, pontatlanok vagy egy számunkra idegen esetleg ellenséges gondolkodásmód vagy fogalomalkotás szüleményei. Ne sajnáljuk a szavakat, ha attól tartunk, hogy mások vagy a képzetlenebbek nem értik meg, amit eredeti, tősgyökeres elnevezéseinkkel akarunk jelölni. De arról se feledkezzünk meg, hogy mely kifejezéseket milyen szövegkörnyezetben használunk. Ha Szlovákiával kapcsolatos politikai vagy közigazgatási szakszöveget írunk, ott nincs helye a Felvidéknek. Ha szlovákul írunk ezt a szavunkat csak szókörnyezeti megfontolással vagy stilisztikai célzattal használjuk, mert a szlovákok nagy része számára ez a fogalom mást jelent, mint számunkra, még ha a magyarországi szlovákok a Felvidéken ugyanazt értik is, mint mi. Ha azonban magyarul írunk és gondolkozunk, akkor nyugodtan leírhatjuk, hogy Felvidék, de még jobb, ha Csallóközt, Mátyus Földjét, Garam-mentét vagy Barsot írunk, azt mondjuk, hogy Hont, Ipoly-mente, Nógrád és Medvesalja, Gömör és Balogvölgye, Sajómente, Felső-hegy, Hegyalja, Bodrogköz, Vízentúl, Ungvidék, Tiszahát, Mármaros, Szatmár, Pártium, Erdély, Székelyföld, Csik, Gyergyó, Gyimes, Temes, Bácska, Bánát, Baranya, Muravidék, Őrvidék és maradék Magyarország.
Duray Miklós, Felvidék.ma
