Lassan emelkedik fel a Nap, a túlparton fokozatosan kapnak színt az egymásba fonódó dombok. A Duna, mintha bújócskázna, a lendületes kanyar után eltűnik közöttük.
Középen, a Várhegyen, mindezt megkoronázandó, egyre teljesebb szépségében bújik el a szürkeségből a Bazilika. A kupola keresztje a mind feljebb emelkedő napkorongra vetődik. Mintha István koronájának óriási tetejét látnánk, mely hatalmas szimbólumként az ország fölé borul. Mintha II. Szilveszter pápa máig érvényes üzenetének elismeréseként borulna mindazok fölé, akik magyarnak érzik, vallják magukat.
Magyarnak lenni: vállalás – mondta mesze tekintő bölcsességgel Illyés Gyula. Magyarnak lenni büszkeség is: büszkeség azokra az értékekre, amelyeket itt, Európa szívében, ezer év alatt létrehoztunk. De magyarnak lenni harc is: küzdelem a megmaradásért, a szellemi-anyagi gyarapodásért. Persze, más népek is így vannak ezzel: mi azonban teljes mélységükben önmagunk küzdelmeit, örömeit, gondjait tudjuk átérezni.
Érdekes nép vagyunk, kétségkívül. Statisztikák mutatják, hogy bizonyos kérdésekben tehetségesek is.Voltak időszakok, amikor nagyjaink szinte fél kézzel tudtak Európa legbefolyásosabbjaivá válni, s olyanok is, amelyekben nagyjaink önkezükkel kioltott élete jelenti a mérföldköveket. Magam máig nem vagyok biztos benne, hogy nehéz, de csodaszép történelmünkből tudtunk-e igazán tanulni. Bizonyos fátumok ugyanis végigkísérnek bennünket történelmünk során, s úgy tűnik, képtelenek vagyunk megszabadulni tőlük. Itt most nem csak a közmondásos megosztottságra való hajlamunkra gondolok, hanem például arra is, hogy kulcshelyzetekben gyakran képtelenek vagyunk szót érteni egyással. Aki ismeri például a mohácsi csata előzményeit, tudja, mire gondolok. Ha elemezzük történelmünk eme sorsfordulóit, azt tapasztaljuk, hogy a gordiuszi csomókat mi általában nem tudtuk kibogozni. Vagy át tudtuk vágni a csomót, s ilyenkor tovább tudtunk lépni, vagy nem, s akkor általában tragédiák, nagy vereségek következtek.
Úgy tűnik, az István-Koppány vita is máig kísért bennünket, s vannak határon innen és túl is, akik ezer év után sem tudnak – vagy nem hajlandók – tanulni belőle. A magyarnak meg kell maradnia magyarnak – de európaiként, különben elveszik. A magyar nem maradhat meg magyarnak – pogányként, állandóan a saját köldökét nézőként, mert akkor valóban eltűnik. A modern, művelt, értékeire büszke ember lehet csak, akire építenünk kell. A németeknek, franciáknak, angoloknak is meg kellett küzdeniük annak idején önmaguk újraépiíésével. Mint ahogy több-kevesebb sikerrel megküzdöttek ezzel más, kisebb népek is: a hollandok, dánok, portugálok. A belgák máig is küzdenek: a volt gyarmatbirodalmaik széthullása utáni állapottal nem lehet egyik napról a másikra csak úgy egyenesbe jönni. A szomszéddal – volt több évszázados ellenféllel, ellenséggel – úgy látszik, nem lehet lélekben egyik napról a másikra kiegyezni.
Pedig nincs más út, s a kisebbségeknek sincs más útjuk, mint újra megtalálni belső egyensúlyukat. Persze a valódi demokráciákban ez is könnyebben megy. Ahol diktatúrák telepedtek évtizedekig a társadalmakra, ott ez az egyébként természetes folyamat is befagyott. Ám elrejtőzni előle nem lehet: szembe kell néznünk vele nekünk is, Szlovákiában élő magyaroknak. Meg kell találnunk a saját utunkat, a saját egyensúlyi állapotunkat is.
Csak hát – visszautalva tudathasadásainkra: képesek vagyunk-e újrafogalmazni önmagunkat? Képesek vagyunk-e, jó értelemben, új szellemi honfoglalásra? Önmagunknál kell kezdenünk, itt, Szlovákiában is. Önmagunk vállalásánál, önmagunk meghatározásánál. Annak az elvnek a leszögezésénél, hogy magyarságunk olyan érték számunkra, amelyet semmilyen körülmények között nem vagyunk hajlandók feláldozni. Ez nem nacionalizmus, ez egészséges nemzeti öntudat. Ez után tudunk csak valódi közösséggé válni. Ahol bár lehetnek ütközések, de azokat kulturált módon kezelni tudjuk, s a közös célok érdekében egységesen tudunk fellépni. A legfőbb cél pedig: közösségi és egyéni boldogulásunk. Itt, a szülőföldünkön. Jó értelemben vett, egészséges közösséggé kell válnunk, amely képes biztosítani nem csak a saját reprodukcióját, hanem szellemi-anyagi felemelkedését is.
Nehéz időket élünk, ilyenkor számos kérdésre kell választ adnunk. Ámde a válaszok nem mindig kézenfekvőek. Nem mindig sikerül az adott helyen és időben olyan egyértelmű és maradandó választ adnunk kérdéseinkre, mint az ezer évvel ezelőtt, Istvánnak sikerült. De sorsvállalásunk, sorsközösségünk az a pillér, amelyre jövőnk épülhet. Erre gondojunk ma mindenütt, ahol magyarok élnek, s államalapító szent királyunkra, tettének történelmi nagyságára emlékeznek. Erre gondoljunk mindannyian, akik e tett nagyszerűségéből és történelmi kikerülhetetlenségéből tanulni is akarunk.
Csáky Pál
