A versenyre – mellyel Molnár Mária misszionárius mártírhalálának 70. évfordulójára emlékezünk – február 17. és március 17. között kerül sor.
A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház szeretetszolgálata, a komáromi székhelyű Diakóniai Központ országos vetélkedőre hívja a játékos kedvű olvasókat az egyházi sajtóban és a refdiakonia.sk honlapon.
A Molnár Mária életével kapcsolatos verseny ötletadója a Diakóniai Központ megbízott vezetője, Rácz Jolán elmondta, hogy halálának évfordulóján ezzel a versennyel szeretnék azt a lelki tüzet felidézni, ami a lélekmentés érdekében Istennek tetszően összefogta és mozgósította a közösségeket a hatékony bel- és külmisszió érdekében. A róla szóló könyvekből vett adatokkal – Molnár Mária: Hogyan lettem misszionárius, Beliczay Angéla: Engem várnak a szigetek, – valamint a Hajnal és Kiskoszmály című folyóiratokból idézve, továbbá a ma még élő szemtanúk elmondásai alapján kívánnak emlékezni.
Molnár Mária a tizenöt év alatt, míg a pápuák között élt, folyamatos levélváltásban tartotta a kapcsolatot a református egyházzal. Leveleit a Nehézy Károly által Kisújfalun szerkesztett és kiadott Hajnal című külmissziói folyóirat közölte le. „Élnek még köztünk idős testvérek, akik személyesen is találkoztak vele. Számtalan felvidéki református gyülekezetet meglátogatott, előadásokat tartott, adományokat gyűjtött, amikor a mánuszi misszióból hazajött szabadságra. Visszatértekor vitt magával harangot, úrasztali terítőket, kelyhet, aszalt gyümölcsöt, hogy iskolát, templomot, kórházat alapítson és működtethessen egy időben. Szeretett feketéi között végzett test és lélek mentését gyülekezeteink bibliakörei, a felébredt lelkek filléreikből buzgón támogatták” – ezért is fontos, hogy felidézzük az ő szolgálatát mondta Rácz Jolán megbízott igazgató.
Az négy fordulós verseny február 17-én indul. Hetente négy kérdésre kell választ adni az ismertetett anyag alapján. Minden fordulónak lesznek nyertesei, tehát menet közben is be lehet kapcsolódni. A díjakat többek között a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Szeretetszolgálati Osztálya, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Zsinati Irodája, a Komáromi Nőegylet, Várpalotai Református Egyházközség biztosítja. A verseny szervezői valamennyi megfejtő között egy autóbusznyi résztvevőt sorsolnak ki és ajándékoznak meg egy tanulmányi kirándulással Komárom, Győr, Várpalota, Budapest érintésével, amely helyekhez Molnár Mária neve szorosan kapcsolódik.
Molnár Mária élete
Csodálatos, izgalmas, bár az európai modern embernek barbárnak, embertelennek, sötét titkokat rejtő világba visznek el bennünket a Várpalotán született misszionáriusnő Molnár Mária életéről szóló leírások, újságcikkek, saját naplóbejegyzései, levelei és a Belicza Angéla lelkipásztornő által írott könyv. Molnár Mária 42 évesen kapta az Úrtól jövő elhívását egy egészen másféle szolgálatra, mint amelyet azelőtt végzett és indult el Pápua Új-Guineába, a mánuszi szigeteken élő emberevő törzsek közé.
Pápua Új-Guneia Óceánia egyik állama, ahol az egyes népcsoportok szilárdan tartották a kannibalizmus ősi rítusát. Az emberáldozatok akkoriban már ritkák voltak ugyan, azonban Admiralitás-szigetek mánuszi szigetvilágában nemigen akadt olyan férfi, aki élete folyamán ne vett volna részt emberáldozati szertartáson és ne evett volna emberhúst. Hitük szerint ugyanis, a legyőzött ellenség ereje beléjük szállt ily módon. Még kunyhóikat is az áldozatok csontjaival díszítették. Érdekes módon, a misszionáriusok lakhelye ott lett kijelölve, ahol egykoron az emberáldozatokat gyakorolták. Nem véletlenül. Úgy tartották ugyanis, ha az elfogyasztott áldozatok szelleme nem öli meg, vagy nem kergeti az őrületbe az idegeneket, akkor kiállták a próbát és érdemes rájuk hallgatni, mivel az ő Istenük erősebb.
Molnár Máriát ez nem rettentette meg, hiszen jól tudta, hogy Isten nem véletlenül küldte ide, a megannyi veszély ellenére is meg tudja tartani életét. Hiszen szolgált már az első világháborúban Dr. Csia Sándor mellett Galíciában, egy frontvonalon fekvő járványkórházban. Nem tudta még hogy Isten már ekkor a misszióra készítette fel, ahová ő nem akart menni, hiszen úgy vélte otthon is nagy szükség van a misszióra. A hólyagos himlő, kiütéses tífusz, hastífusz, kolera, vérhas, skarlát, kanyaró, malária mind olyan betegség, amelyeket később kezelnie kellett Pitilun. Azért is utazott el a húszas évek közepén a liebenzelli missziói központba, hogy nyelvtudását elmélyítse, a belmisszió szakirodalmát és módszertanát könnyebben tanulmányozhassa. Ebben az időben látogatott el oda Friedrich Doepke, a mánuszi misszió vezetője és egy este beszámolt az Admiralitás-szigeteken végzett missziói munkáról. Molnár Mária már az első találkozás alkalmával tudta, hogy neki Mánuszon van a helye, de még akkor is küzdött ez ellen, amikor 1927-ben kézhez kapta a kiküldetési parancsot.
„A lelkész hívatott és elmondta, hogy a választmány minden egyes tagja, amikor külön-külön Isten elé vitték az ügyet, és amikor együttesen is imádkoztak érte, mindannyian arról győződtek meg, Istentől van ez és hogy ki kell küldeniük. Nem örültem ennek. Nem vágytam luxusutazásra. Itthon akartam dolgozni, de most Isten elszólított erről a helyről, és oda akar küldeni, ahol senkim sincs és senkit sem ismerek. Szobámban letérdeltem és forró imádsággal félórai küzdelem után tudtam csak kimondani: Atyám legyen meg a Te akaratod” – mesélte Molnár Mária 1936-ban, a debreceni Nagytemplomban tartott beszámolója alkalmával.
1928. február 14-ét írtak, amikor megérkezett Mánuszra, ahol tizenöt éven keresztül szolgált. Egyszerre volt orvos, bába, védőnő, igehirdető, lelkigondozó, s ha kellett még tűzoltó vagy emberi jogi szakértő is. Pitilu lakói szinte az első pillanattól kezdve maguk közé fogadták, s szinte anyjukként tisztelték. Ám ezt a tisztelet nem lehetett csak szavakkal kivívni, Molnár Mária tudta, hogy az Úr Jézus is azt várja el az Övéitől, hogy a szeretet parancsát a gyakorlatban valósítsák meg. Ő ezt tette, pontosan úgy, ahogyan Jézus Krisztustól tanulta. Így vall erről, 1928-ban írt egyik levelében: „Hiába emlegetjük addig a Szentírást és Krisztust, amíg nem tudjuk világosan megmutatni, hogy azt valaki komolyan veszi. Tények kellenek itt is. Hiába hirdetem Jézus szabadítását, ha én magam nem vagyok hajlandó a halálba adni életem. Tények beszélnek. Amikor egy éjjel megyek egy beteghez és a félénk kísérőmet hazakísérem, hogy én egyedül menjek éjfél után végig a szigeten: ez imponál, ez beszél előttük. És hogy az ételemet, mely nem sok ugyan, de mégis megosztom azzal, aki kívánja, úgyhogy ők maguk látják, hogy nekem kevesebb van. Erre hoznak annyi halat, hogy nem győzöm megenni. Így azután, ha kenura van szükségem, szívesen adják, de csakis Mánuszról Pitilura, Pitiluról Mánuszra nem akarnak vinni, hogy itt maradjak állandóan az ő körükben.”
Munkája során több keresztény gyülekezet is alakult a mánuszi szigetvilágban, Pitilun ma is az a harang hívja istentiszteletre a híveket, amelyeket a magyar reformátusok küldtek ki „barna testvéreiknek”. A sziget leányiskolája is az ő nevét viseli, hiszen nagy álmát, a bennszülötteknek épült protestáns leányiskolát már nem valósíthatta meg.
A második világháború kiélesedésekor a német, holland és angol misszionáriusokat azonnal visszarendelték. Molnár Mária azon kevesek egyike volt, aki nem hagyta el őrhelyét, hanem Mánuszon maradt a sziget japán megszállása idején is. A japán katonák egy darabig valóban barátságosan kezelték a német fennhatóság alá tartozó misszionáriusokat, ám 1943. március 16-án az Akikaze nevű torpedórombolón, különös kegyetlenséggel kivégezték őket.
Reformata/Felvidék.ma
Kép: www.pax-tv.hu
