Személyes érintettség okán is foglalkoztat liberálisaink legfrissebb elképzelése: az eutanázia szlovákiai legalizálásáról. Szakemberekkel (?), orvosokkal, a hospice-ok képviselőivel és az emberi szenvedéssel kapcsolatban tapasztalatokkal bíró emberekkel szeretnének vitát nyitni egy olyan törvény tető alá hozásáról, amely lehetővé tenné az egyénnek szenvedései lerövidítését vagy lezárását.
Jana Kiššová (SaS) szerint az, hogy az eutanázia jelenleg illegális Szlovákiában, mert a jogrend gyilkosságként kezeli, sokaknak elviselhetetlen fájdalmat, hosszas szenvedést, méltatlan haldoklást okoz, a hozzátartozókat pedig a tehetetlenség érzésével kínozza meg. A párt állítólagos felmérése szerint a véleményt mondók 60 százaléka támogatná az asszisztált öngyilkosság törvényes engedélyezését. Hogy közülük mennyi a fájdalmakkal küszködő, haldokló beteg, arról nem szól a hír. Gondolom, a nyilatkozók többsége még nem volt olyan helyzetben, hogy a kaszás üldögélt volna az ágya szélén… Épp csak elképzelte, mit is szeretne, ha éppen úgy hozná a sors.
Több rákbeteg közeli hozzátartozóm utolsó hónapjait nézhettem végig közelről. Förtelmes kínokat kellett kiállniuk, leginkább a rohamos leépülésük okozta lelkieket, mert a testieket egyre hatásosabban tompítják a szakemberek… De halálos betegen sem mondta vagy kérte egyikük sem, hogy tegyék el végre már láb alól. Különös tapasztalatom, hogy amikor a beteg ember szembesül a benne romboló halálos kórral, hihetetlen energiával kezd és tud küzdeni életéért. Hirtelen megvilágosul előtte az élet értéke. Mindegy, hívő vagy hitetlen-e az ember, élni akar. Fájdalmak árán, kínlódások közepette, tehetetlenül is.
Szent igaz, a mérhetetlen fájdalmakkal küszködő halálos beteg ember hozzátartozója nehezen viseli, ha tehetetlen, ha tehetetlen az egészségügyi ellátó rendszer, ha tehetetlen az orvos, ha… És itt nagyon sok mindent felsorolhatnék még, csak olyat nem, ami azt megalapozná, hogy törvényesíteni kell az eutanáziát. Sokkal inkább a saját fellengzős cinizmusomat íratták felül velem ezek a tapasztalások. Már tudom: hogy miként fogok viszonyulni a saját haldoklásomhoz, saját létezésemhez, akkor dől majd el, ha elérkezik az óra. Ha magam is szembesülök a tudván tudott ténnyel, hogy e világi életünk utolsó stációja a halálunk.
Az előttünk járó nemzedékek még tudtak, mertek imádkozni a jó halálért. Az emberhez méltó halálért. A méltó halálnak azonban semmi köze nincs az eutanáziához. Az eutanázia a tehetetlenségek tehetetlensége. Egy totálisan elidegenedett világ „csodaszere” – az emberi szeretet, részvét, együttérzés, segítő támogatás helyett kitalált valami.
Haldokló közeli hozzátartozóim mindegyike haza vágyott a kórházból utolsó napjaiban. (Senki nem kéredzkedett hospice-ba.) Otthon, a megszokott környezetében, a neki kedvesek közelében szeretett volna jobb létre szenderülni, ismerős kézfogás kíséretében. Azt hiszem, a halál végtelenül intim dolog, a méltóságát az adja meg, ha – mire bekövetkezik – nyugodt, békés lélekkel fogadja az ember. Ha természetes lezárója lesz életünknek.
Az eutanázia nem természetes halál. Asszisztált (ön)gyilkosság. Semmivel nem jobb, mint a múlt század harmincas éveinek – a nagy világválság és nyomorgás korának – tiszazugi gyakorlata, amikor a már dolgozni nem bíró öregek kénköves mérgező barlangokba vonultak el meghalni, hogy ne legyenek terhére tovább családjuknak. A különbség a kettő közt annyi, hogy a tiszazugi eseteket senki nem próbálta meg az emberi méltóság csimborasszójaként lefesteni, irgalmas szamaritánusi tettként beállítani. A szellem emberei, az írók és gondolkodók akkor nem bólogattak e gyakorlathoz. De politikusok sem tűzték a zászlajukra, hogy híveket szerezzenek maguknak.
Neszméri Gyurkovits Róza, Felvidék.ma
