Tíz évvel ezelőtt, 2004. december 11-én leplezték le Kassán Márai Sándor szobrát, mely Gáspár Péter révkomáromi szobrász alkotása. Közadakozásból készült. Az egyik kassai vállalkozó azért nem adott egy árva vasat sem, mert „ez nem tartozik a profiljába”. De nemrégiben egy jelentős összeget azért adományozott egy fölösleges dologra. Ha valakinek a kassai születésű író nem tartozik a profiljába, eléggé elszomorító ítéletet mond ki önmaga fölött.
Ebből az alkalomból jelen volt Szili Katalin, az akkori magyar házelnök, akit a résztevők egy része kifütyült és beszéde alatt hátat fordítottak neki. Így kívánták nem tetszésüket kifejezni aziránt, hogy a december 5-ei ügydöntő népszavazás előtt az MSZP és SZDSZ nemtelen kampányt folytatott és alaptalan riogatásaival elbizonytalanította a magyar állampolgárokat. Szili azonban némileg eltérő magatartásáról tett tanúságot, azonban megmaradt pártjában. Gyurcsány Ferenc, aki még mindig a magyar belpolitikai egyik legnagyobb kútmérgezője, nemtelen riogatásával igyekezett mindenkit arra ösztönözni, hogy nemmel szavazzanak.
A népszavazást a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte. Hiába próbálták Patrubány Miklós elnököt erről lebeszélni. A történethez az is hozzátartozik, hogy a kampány folyamán a magyarországiak számára nem volt világos, milyen jogokkal jár az állampolgárság megadása. A balhiedelmeket és mindenfajta mende-mondát nem volt kinek cáfolni.
Ahogy Pozsgay Imre fogalmazott Szepsiben a szavazás után, rosszul előkészített kampány után már nem volt mit tenni, csak támogatni a kezdeményezést. A sikertelen eredmény után Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke újabb kezdeményezéssel kívánt előállni. Hiába igyekeztük lebeszélni, nem volt hajlandó változtatni merev álláspontján. Sokan annak a meggyőződésüknek adtak hangot, erre megbízásból került sor, hogy megossza a magyarságot. A megosztás – akarattól függetlenül – sikerült.
Sokan ezt a szégyen napjának minősítették, hisztérikus, gyermeteg megnyilvánulásokra is sor került. Erdélyben sok helyütt tiltakozásul kivitték a magyar zászlókat a templomokból. Ez felháborítóbb volt számomra, mint a várt és kellemetlen eredmény. Attól függ a magyarságunk, hogy Magyarországon milyen döntés születik? Az egyik külföldön élő arisztokrata hölgy azért nem tanította meg fiait magyarul, mert az 50-es években minősíthetetlenül bánt vele és családjával a rákosista hatalom. Ugyanaz a siralmas logika, mely a nemzetgyilkosság felé mutat.
De mi történt valójában? A több mint 8 millió választópolgár közül, majd 38% jelent meg. Valamivel több mint 51% igen mellett, több mint 48% nem szavazatot számoltak össze. Utólag kiderült, hogy a szavazatszámlálással nem volt minden rendjén, de jogorvoslatra nem került sor. A lényegen ez vajmi keveset változtat.
Senki sem magyarázta el, hogy itt a trianoni békediktátum jóvátételéről van szó. Zalaegerszegen szembesültem ezzel, ahová meghívtak, hogy győzzem meg az embereket, miért kell igennel szavazni. A Fidesz ugyan valami hasonlót hangsúlyozott, de ez az üzenet úgy látszik nem mindenhová jutott el.
Tudatosítanunk kell, hogy négyféle eredmény születhetett volna. A legnagyobb szégyen az lett volna, ha az érvényes nem győz. Az érvénytelen nem is óriási szégyen lett volna. A remélt érvényes igen nem következett be, ám végülis az érvénytelen igen győzött. Nem akármilyen ellenkampány ellenére.
De az érvényes igen után sem volt várható, hogy az akkori politikai erőviszonyok következtében megfelelő törvény születik. Az ügydöntő népszavazás ugyan kötelező erejű az Országgyűlés számára, de nincs garancia rá, hogy napirendre is tűzik.
A Csorba-tói Egyezmény értelmében, a két ország lemondott kölcsönösen állampolgárai vagyonáról és azokat a két államnak kellett volna kárpótolni. A magyar alkotmánybíróság elmarasztalta az Országgyűlést, hogy ezt nem tette meg, de azóta sem történt semmi. Tehát akár ez is megtörténhetett volna a sikeres népszavazás esetén. A Csehszlovákiából Magyarországra száműzöttek hiába várják a kárpótlást. És mi történt? Ezügyben mindmáig semmi!
Még egy szempontot kell azonban figyelembe vennünk, ha ezt a kérdést vizsgáljuk. Magyarország lakosságának túlnyomó része agymosott állapotban érte meg a rendszerváltást. Ez már nem 56, hanem Kádár népe volt. Az MSZP, mely megszabadult nemzetileg elkötelezett személyiségeitől, és a nemzeti értékeket sutba dobó SZDSZ alantas módon erre épített. A gulyáskommunizmus odakozmált, de azért még egyesek szívesen haraptak rá.
Az elfuserált népszavazás egyik eredménye viszont az lett, senki sem óhajtotta nyíltan vállalni, hogy ellene szavazott volna. Mindenképpen szembesítette a választópolgárokat azzal az elgondolkoztató ténnyel, hogy itt egy újabb mulasztás történt, nemzettársaikkal szemben, akik elődei akaratán kívül kerültek a határ túloldalára, s így naponta kényszerülnek szembenézni a nemzeti hovatartozásukat erodálni óhajtó politikai közakarattal.
Volt azonban más pozitív hatása is a sikertelen népszavazásnak. Néhány település tiszteletbeli polgárainak fogadott el számos határon túli magyart. Így lettem én is Mohács tiszteletbeli polgára.
Van azonban ennek a döntésnek még egy számunkra kellemetlen vonatkozása, amivel csak kevesen mertek szembenézni. Amikor ezt a gondolatot akkoriban közzétettem, egy személy, aki 1989 előtt a kommunista párt tagjelöltje volt és keresztfiát igyekezett lebeszélni a konfirmációról, majd azután tele lett a szája szenteskedő tömjénezéssel és radikális (m)agyarkodással, egyszerűen lehülyézett véleményemért. Ez az olcsóbb, lenini megoldás, mert nem kell intellektuális munkát végezni, hogy szembe nézzen önmagával. Ugyanis Lenin mondta, hogy az ellenvéleménnyel nem kell vitába szállni, mert akkor az illető válaszol és ebből végeláthatatlan vita keletkezik. Jobb megoldás, ha az illetőt azzal vádoljuk meg, hogy a munkásosztály ellensége és ezzel lehetetlenné tesszük s a vita lezárul. A címkézés tehát hasznos magatartás, de önleleplező is egyben. Ezzel már az önjelölt zsebváteszek nem törődnek. Szerencsére. Így vélekedésük nyomot hagy és önmagukat járatják le.
Ugyanis azt merten megírni, hogy azért egy kis önvizsgálatot illene tartanunk. Mi, határon túli magyarok úgy viselkedtünk és éltünk, hogy határon belüli nemzettársaink maradéktalan tiszteletét válthatjuk ki? Sehol sem tudtunk céljaink érdekében összefogni, gerjesztettük a magyarországi belpolitika megosztó pártoskodását, sokan – szerintem több ezren – szélhámoskodtak Magyarországon, hogy saját anyagi számításaiknak hódoljanak. Számos példát említhetnék, melyek tudomásomra jutottak. Sajnos, kézzelfogható bizonyítékaim nincsenek, így neveket nem írhatok. Ezek az emberek mégis komoly pozícióba kerültek Magyarországon, sokan magas kitüntetésben is részesültek, amivel azt sugallták nekünk, csak nyugodtan csaljatok, még ki is tüntetünk benneteket! Megéri. Így devalválódtak a különböző „plecsnik”. Egyikük a rendszerváltás táján az összes pártot fölkereste és kifizettette velük az útiköltséget. Amikor az egyik párt pénztárosa erre rájött, azzal védekezett, hogy ő magyar ügyekben jár el! Korábban a Szabad Európa Rádió munkatársa volt, ahonnan egy nagy disznóságért el kellett bocsátani. Olyasmit tett, amit nekem nem mertek elmondani. Mégis később kormányzati pozícióba került. Annak ellenére, hogy erre többen tiltakoztak ellene. Közöttük volt Csoóri Sándor is. Egy másik történet. Határon túliak pályázaton egy jelentős összeget nyertek mentőautó vásárlására. Nagy táskával érkeztek, hogy átvegyék a pénzt. Közölték velük, ezt majd átutalják. Jaj, nem jó, mert ők egy luxuskocsit akartak tüstént vásárolni! Időben szólták el magukat, így nem kaptak semmit. Vég nélkül lehetne sorolni a sok tisztességtelen trükköt, melyről tudomást szereztem. De ezek csak apróságok. Mindenki mélyen hallgat, esetleg bizalmasan szól tapasztalatairól. Kerülni akarja a kellemetlenségeket. „Nem szól szám, nem fáj fejem…”
Ezekről az esetekről viszont elég sokan tudnak. Lehet, hogy pontatlanul és torzítva jutott el hozzájuk egy-egy ilyen hír, de mivel nincs cáfolat, sem korrekt tudósítás, így az öntisztuló folyamat sem tud megindulni. Hiába mondjuk el ezerszer is, mindenki, aki egy közösség tagja, kifelé – akarva akaratlanul – azt képviseli és a többiek is néhány tapasztalat alapján ítélik meg a többieket. Nem Zsiga lopta el a kerékpáromat, hanem a cigányok. Ez az általánosítás, mely akár mennyire undok dolog, nélküle nem tudjuk kiismerni magunkat a világban. Elvégre minden esetnek nem járhatunk utána. Mi sem nézünk szembe szélhámosainkkal, tisztességtelenül megalkuvó politikusainkkal, hanem fölfelé buktatjuk őket. Akkor miért várjuk el, hogy a magyarországi állampolgár álljon ki mellettünk?
Ha csupa Böjte Csabából állnának határon túli közösségeink, akkor megérdemeltük volna az elsöprő és érvényes igent. Ám mindenki tudja, nem ez a helyzet. Egymásra lehet mutogatni, de jobb lenne a tükörbe nézni és elgondolkozni. Mi azt várjuk, hogy más kaparja ki a forró gesztenyét, óvatoskodunk és közben nem merünk egyértelműen helytállni. Csak egy apróságot említek. Ma már senkit sem kényszerítenek, hogy keresztnevét ne magyarul használja és a nőknek sem kötelező az –ovázás, mégis a facebookon és a villámposta-címekben lépten-nyomon belebotlom ebbe a hibbant szokásba. Miért!? Ez nem nemzetárulás „kicsiben”? Csupa ovázó és mondjuk Ladislavozó, Františekozó, Andrejozó, Evázó… legyen magyar állampolgár? Miért is!?
A magyar állampolgárságot nálunk is sokan fölvették, de nem merik vállalni. Holott tízezreknek kellett volna, mert akkor a meghurcolt néhánynak könnyítettük volna meg a sorsát. Nem. Ehhez gyávák vagyunk! Gyáva népnek Szlovákiája van! – módosítsuk a mondást.
„Ha a nemzet sokáig tűri a megaláztatásokat, a nyomort, a sok igazságtalanságot, akkor benne van a hiba. Mert a gyávaság nem visz előbbre senkit és semmit!” – mondotta volt a Legnagyobb Magyar. De Márainak is lenne ehhez néhány keresetlen szava. Csak le kell ülni vele szemben a székbe. Tán most épp azt mondaná: „Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”50063″}
