Itt vagyok újra, az Amerikai úti Idegklinikán, ahonnan alig három éve jöttem el. Most azonban nem betegként jöttem vissza, legalábbis nem maradok itt, hanem csak azért, mert Szénássy professzor látni akar, aki azóta is levelezik anyuval, és akkor, három évvel ezelőtt, azt jósolta, hogy maximum még két évem van hátra.
Mennyi minden történt azóta! Akkor még csak pépes ételt voltam képes lenyelni, és úgy kellett vigyázni, nehogy megfulladjak. Anyu naponta masszírozza a számat, belülről is, Gretina nővér utasítására. Amikor öklendezni kezdtem, már jó volt, mert ez azt jelentette, hogy már nincs megbénulva a nyelőcsövem, és visszatért az érzés a számba, úgyhogy képes vagyok megrágni és lenyelni az ételt.
Habár, a fogaim még mindig előreálltak, mint egy vámpírnak, dehát ez volt akkoriban a legkisebb gondunk.
Merthogy, gondból volt bőven. Ennek ellenére azonban már a javulás jelei is látszottak. Például, az, hogy a testem már nem volt egy merő görcs, mint mikor három évvel azelőtt elhoztak a klinikáról.
Napról napra erősödtem, és így képes voltam magamat tartani a tolókocsiban, amit erre az alkalomra kölcsönöztünk.
Szóval, a prof ott jött a folyosón. A rendelésére sok szülő és gyerek várakozott, én ültem egyedül kocsiban. A szemüvege fölött rám nézett, mint aki nem hisz a szemének, aztán a tekintete anyura esett, aki ott állt mellettem. Ezalatt a három év alatt kisebb nagyobb rendszerességgel levelet váltottak, hogy a professzor figyelemmel kísérje az állapotomat, de hitte is meg nem is, amit visszairt neki.
Egyszer aztán anyu elhatározta, hogy egy látogatást a pesti rokonoknál felhasznál arra, hogy eljöjjünk a profhoz vizitációra, hogy lássa, mégse volt akkor igaza.
No, szóval, a professzor, ahogy felismert, intett anyuéknak, hogy menjünk be.
A rendelőben aztán apu a vizsgáló asztalra fektetett, és anyu meztelenre vetkőztetett. A prof odaállt az asztalhoz, és a kezében egy gumikalapáccsal, amivel hol a karomat, hol pedig a lábamat ütögette meg, majd végighúzta a talpamon, vizsgálni kezdett. Közben hitetlenül hümmögött. Végül aztán anyuhoz fordult:
– Kedves anyuka, ön csodát tett a fiával!
Folytatás következik
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55038,54921,54758,54607,54473″}
