A minap Komáromban ünnepelt a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Az ünnepség résztvevőjeként állandóan olyasmi kettősséget érzékeltem, amiből csak az egyikre jutott figyelem, a másik legalább annyira, ha nem fontosabb oldalra alig egy-két félmondat erejéig tellett csupán. Az kiderült, hogy ünnepelni tudunk, bár összességében egy évforduló megünneplésére szánt időkerettel is lehet mértéktartóbban bánni, ám egyébként le a kalappal a szervezők teljesítménye előtt!
Ugyan nyilvánvaló, hogy mindenki ízlésének és elvárásainak lehetetlen eleget tenni, de az vesse az első követ a szervezőkre, aki a helyükben bizonyítottan jobb teljesítményt produkált volna. Mivel a volna képzeletbelivé teszi a kérdést, ezért a rá adott válasz is csupán képzeletbeli lehet, ezért a realitások talaján nem érdemes ezzel a kérdéssel tovább foglalkozni.
A másik kérdés viszont nagyon is reális: a 25-ön kívül mi volt és van ünnepelni való a pedagógiai munka kapcsán, főleg e munka körülményeit tekintve, mert ugye a pedagógusok szövetkezésének az ad értelmet, ha ez a szövetség a pedagógus munka körülményeinek alakításában tud segítséget nyújtani.
Nos, itt van a hiányérzetem az ünneplés kapcsán.
Ugyanis a metodika, ahol a szövetség fennállása kezdetétől jelentős segítséget nyújt, de ez csupán csak egy szelete a körülményeknek, ráadásul egy olyan terület, ahol a pedagógusképzés intézményesített képviselői állandó lemaradással követik. Ha a követés egyáltalán helyes kifejezés az alig létező megjelölésére- a legújabb eredményeket, hangsúlyozni kívánom az eredmény megjelölést, mert sokszor eredmények helyett szellemképeket követ a honi pedagógia.
De ejtsünk azért néhány szót más körülményekről is a módszertanon túl! A teljesség igénye nélkül kezdjük talán a tárgyi feltételekkel! Milyen eredményeket tudunk felmutatni ezen az alapvető területen? Talán Szlovákia pénzügyi ráfordítása nekünk köszönhetően változott valamikor valamicskét az eltelt 25 év során és pozitív volt-e ez a változás?
Persze nyilvánvalóan ez politikai kérdés, de ha politikusokat hívunk vendégül egy ilyen ünneplésre, akkor talán finoman rá kellene mutatni arra a tényre, hogy tévelygő politikusaink minden impotens ténykedése ellenére is léteznek működőképes iskolák akár még kimagasló eredményeket is képesek némelyek produkálni ezekben annak ellenére, hogy az anyagi megbecsülés alacsony színvonalon áll. Ám a bérezés csak az egyik probléma a sok-sok anyagi vonzatú probléma között.
A másik jelentős deficit a tankönyvpiac feltételeit érinti. Mert ugye minden kormánypárti szerző tankönyvet írhat. Kiadása támogatásra lel, mert a minisztériumi dolgozók nagyon jól tudják, hogy demokrácia elveitől függetlenül nálunk munkahelyükről és havi bevételükről a miniszter úr dönt, aki segítőit ezért vagy azért , de bizonyos ellenszolgáltatások fejében akkor is megtűri, ha azok még trágyahordásra sem volnának alkalmasak elsősorban szellemi diszpozíciójuk miatt. Miben volt más a helyzet a mai ellenzékiek regnálása idején? Hány fölösleges munkahelyet szüntetett meg a Draxler urat megelőző elődök serege, vagy alakított át oly módon, hogy a meglévő jól fűtött minisztériumi székekbe új személyek kerültek volna?
A tantervek és szervezési feltételek egyetlen elfogadható rendezési elv nélkül való kialakításáról már szólni sem érdemes. Ennek elfogadható alapelv nélküliségéből fakadnak olyan baromságok, melyek szerint az egyik iskola ugyanazt a tárgyat majdnem dupla óraszámmal tanítja, mint a másik. Míg a rájuk vonatkozó bértábla, nem ismer olyan megkülönböztetést, mely szerint a 9/5-ös óraszámmal megkülönböztetett tantárgyat tanítók közül a hátrányosan megkülönböztetett 9/5 arányban magasabb órabérben részesülne.
Nehogy valaki azt higgye, hogy teljesen elvarázsolt vagyok, de a tanulók szemszögéből látható problémákat nem akarom elhalászni törvényes képviselőik elől.
Tisztában vagyok vele, hogy az egyes professziók nem, vagy csak körülményesen választhatók el tevékenységük tárgyától. Ám lássuk be, hogy az iskola és a pedagógus csupán egyik társszerve a nevelésnek és a tanításnak ezért ebből eredően nem az a feladata, hogy elhalássza társai elől a feladatokat az azokkal társítható problémákkal együtt, hanem sokkal inkább az a járható út, amikor a társakkal együtt keressük hasonló érintettségünk kapcsán a jó megoldásokat.
De kicsit elkalandoztam az ünneplés területéről, bár semmiképp sem osztom néhány ünnepi szónok nézetét arra vonatkozóan, hogy az ünneplés valamiféle elfogadható ok lehet a problémák agyonhallgatására. Nem osztom ezt az álláspontot elsősorban azért, mert az ünneplés tényénél sokkal erősebben él bennem az elődök iránti tisztelet, és aki azt meri hazudni, hogy Sidó Zoltán és társai onnan fentről alapvetően dicsérgetnek felmutatott teljesítményünk láttán, az forduljon sürgősen orvoshoz, mert valami nagy baj van ott belül, de főleg a nyelőcső feletti régiókban. Ugyanis a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége nem a nem létezőt ünnepelni jött létre anno 25 évvel ezelőtt, hanem a létező sok-sok probléma megoldásának elősegítésére, ha kell kikényszerítésére!
Ennek tükrében szeretném tiszteletemet kifejezni az ünnepség szónokai közül azoknak, akik az ünnep kapcsán mertek mértéktartóak lenni, és merték felszólalásukat szerintem kiegyensúlyozottabbá tenni és tisztes távolságot tartottak a rózsaszín árnyalattól.
Varga Lajos, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56859″}
