Húsvét idejét a niceai zsinat 325-ben a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapban állapította meg. A húsvét tehát mozgó ünnep. Nagypénteken emlékeznek meg Jézus Krisztus kínszenvedéséről, kereszthaláláról és temetéséről.
A nagyhét három utolsó napját: nagycsütörtököt, nagypénteket és nagyszombatot az egyház Triduum sacrum-nak, azaz Három szent napnak nevezi. E napok mindegyikén Krisztus szenvedése és halála van az elmélkedések középpontjában.
Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verejtékező Üdvözítő halálfélelmére emlékeznek, pénteken a keresztre feszítés kínjait idézik, szombaton a keresztről levett Krisztus sebeiről elmélkednek. A szentmise fő gondolata csütörtökön az Oltáriszentség, pénteken a Kereszt diadala, szombaton a Föltámadás és a keresztség.
A nagyböjti komorságot, a böjt szigorúságát a keresztény világ legnagyobb ünnepe, a föltámadás emléknapja, húsvét váltotta föl. Már a magyar neve is jelzi, a hosszú böjtölés után ezen a napon fogyasztottak először zsírral készített ételeket, főként húst.
Az ősegyházban ezt az ünnepet Solemnitas solemnitatum, azaz az Ünnepek ünnepének nevezték. A liturgiában Dominica Resurrections, a mi Urunk Jézus Krisztus föltámadásának napja a neve. E liturgia lényege és tartalma Krisztus dicsőséges föltámadása, ahogy a zsoltár mondja: „Ez az a nap, amelyet az Úr alkotott nekünk, örüljünk és újjongjunk”!
Népi hagyományok nagypénteken
Megkülönböztetett helyet foglal el a népi hagyományokban nagypéntek. Nagypénteken délelőtt a hívő nép a templomban hallgatta a János passiót, Jézus elfogatásának, szenvedésének és keresztre feszítésének történetét. Könyörögtek, hogy ezen a napon ne essék az eső, mert az nagy szárazságot jelent. A Székelyföldön viszont ennek az ellenkezőjét tartották.
Az e napon eltulajdonított (ellopott) tárgyak, szerszámok a gazda szerencséjét is elvitték. A sülyiek szerint, aki nagypénteken a határban dolgozik, elpusztul minden veteménye, mert üszögös lesz.
Neszméri Tünde illusztrációs felvétele
Az asszonyok sem mostak ezen a napon, mert féltek, hogy a nagypénteken mosott ruha veszélyt hoz a viselőjére. Erről Balonyban történetet is tudnak: Egyszer a balonyiak egy csoportja csónakkal ment át a Dunán a túlsó partra. Szép napsütéses idő volt. A csónakban ülő asszonyok egyikén olyan ruha volt, amelyet nagypénteken mosott ki. Hirtelen villámlani, mennydörögni kezdett, a villám csak úgy csapkodta a vizet a csónak körül. Mindnyájan attól féltek, hogy felborulnak. A nagy viharban a kormányosnak eszébe jutott, s megkérdezte, nincsen-e valakin nagypénteken mosott ruha. Azonnal jelentkezett az asszony, le is vetette a ruháját és gyorsan a vízbe dobta. A ruhát azonnal megcsapta egy villám és el is tűnt a hullámokban.
A Csilizközben igen nagy jelentőséget tulajdonítottak a nagypénteki mosakodásnak. Csiliznyáradon napkelte előtt kimentek a patakhoz, itt alaposan megmosakodtak. Egészen húsvét napjáig az innét vitt vízben mosakodtak otthon is. Hitük szerint ez a víz megvédte őket a szembajoktól, meg más betegségektől is. Azt is mondták: a nagypénteki víz frissítette őket, egész évre elűzte a lustaságot. De ez a mosakodás, a férgek, a gonosz lélek elűzetését és az évi jó termés biztosítását is célozta. Kulcsodon a Dunában mosakodtak, Bősön pedig a Csilizben. Vajkán megfigyelték, hogy ha a két passió – szenvedéstörténet – azaz virágvasárnap és nagypéntek között az egyik áradás – árhullám – a másikat érte, a Duna egész évben magas vízállású volt.
Bősön nagyon féltek a nagypénteki esőtől. Szerintük a nagypénteki apró szemű eső sok kisgyermek halálát jelezte, a nagy szemű eső viszont sok felnőtt halottat jelentett.
A legnagyobb ünnep
A protestánsoknál a kálvini fölfogás szerint a nagypéntek a legnagyobb ünnep. A passió és lamentáció a reformációtól egészen a 19. századig része volt a magyar protestáns istentiszteletnek is, a nagypénteket a reformátusok és evangélikusok is böjttel ülték. Református hagyomány, hogy az anyák nagypénteken apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy hamarább kezdjenek beszélni. Másutt az anyák kisgyermeküket szintén nagypénteken viszik először templomba, s fejét, nyilván hasonló szándékkal, háromszor a falához érintik.
A Biblia így örökíti meg a keresztre feszítést
Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!”
Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek.
Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány. (Biblia – Jn 19, 17–27 – A keresztre feszítés)
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon, jelesnapok.oszk.hu, Kósa Csaba: Esztendő, te vígságszerző, Marczell Béla: Naptár és néphagyomány
