Felkapja az olvasó a fejét, hogy már megint? Újra osztódunk? Netán szaporodunk (ez lenne jó – ha a javából – tényleg többen lennénk)? Szövetség, és nem párt – ez már biztató. Sok minden van, de ilyen még nincs – vallják.
Mert a felvidéki ember itt, a szülőföldjén – tömören fogalmazva – vagy alkot, nyüzsög, vagy rombol, netán érdektelenül közömbös minden és mindenki iránt, nem hisz sem emberben, sem Istenben, sajnos még önmagában sem. Elnézést a társadalom állapotának ilyetén jellemzéséért, – akinek nem inge, ne vegye magára!
Bokrospusztán (az egykori esztergomi főkáptalan birtoka) – ezen a szakrális helyen – 2017. június 19-én az esti órákban megalakult a Felvidéki Honleányok Szövetsége. Hét településről tizenkét nő (mint az apostolok) hívta életre, akik valamennyien rendkívül komolyan veszik küldetésüket egész életük folyamán. A leány szó ez esetben nem szó szerint értendő, mert valamennyien szép, gazdag tapasztalatokkal, cselekedetekkel, művekkel teli életet (életművet) tudnak maguk mögött.
Lássuk, mit is jelent a honleány kifejezés… Kölcsey szerint: (hon-leány) ösz. fn. 1) Valamely honnak, hazának szülötte mint nőnembeli. 2) A honnak oly leánya, ki annak javát előmozdítani törekszik, s hazaszeretet lángol szivében. „S a honfiú s a honleány csak érez, nem lát, s fél.” Az értelmező szótár szerint: Egy országban született, azt a hazájának valló nő; a hazájáért buzgólkodó, hazaszeretettől lángoló nő. S ebből már az is sejthető, hogy életük műve, cselekvéseik minden területe a honért, a nemzetért történt, itt a szülőföldünkön.
A Bokrosra szóló meghívó célja „csupán” arról szólt, hogy találkozzunk, lássuk és szeressük, tiszteljük meg egymást. Azt már csak sejtettük, hogy ebből úgyis születik valami – mert valamennyien – évek ide vagy oda – ma is tettre, cselekedetre kész nők vagyunk, akik ha kellett, mindig készek voltunk szervezésre, szereplésre, alkotásra, tüntetésre, aláírásgyűjtésre, köszöntésre, és búcsúzásra, fizikai és szellemi cselekvésre egyaránt. Értünk, a népünkért, falunkért, megmaradásunkért, anyanyelvünkért, hitünkért, nemzeti megemlékezésekért.
Mert lehet, hogy már a születésünkkor eldőlt, netán a tanáraink, vagy a belénk kódolt ősi hagyomány ösztönzésére történik velünk, hogy nem lehetünk közömbösek sorsunk iránt itt, ahová az életünk sodort. Nem megváltó dolgok ezek, de az élet második szakaszában élő emberek nagy része talán még érzi a felelősség súlyát.
Nos, ilyen érzelmekkel, már a spontán találkozás első pillanataiban megegyeztünk, hogy akkor mi itt és most megalapítjuk a Felvidéki Honleányok Szövetségét. A találkozás első örömén túl, emlékek, tapasztalatok felidézése után abban egyeztünk meg, hogy legközelebb már konkrét témakörökben cserélünk véleményt, a kultúra, a politika terén. Szerencsére politikai beállítottságunk az egyetlen elfogadható irány. Aki komolyan veszi létezésünk célját, a jó irány érdekében számíthat ránk. Igaz, hogy a jövőt a fiatalokra kell építeni, de az alapokhoz stabil, időtálló téglák szükségeltetnek.
Mifelénk túl hamar leintik a nyugdíjkorhatárt elért embereket, holott tapasztalataink, olykor bölcselkedő gondolataink, lehiggadt, megfontolt és hiteles tetteink talán még itt-ott segítenének a bajainkon, problémáinkon.
