Fáradtnak látom a szemedet…
Ugye, nem azt számolod, hogy mennyivel lett több körülötte a szarkaláb?
Hát egy férfiember ilyet nem tehet, csak oda akartam eljutni, hogy lassan túl vagy az első kampányodon. Azt akartam kérdezni, hogy milyennek láttad a politika gürcölős oldalát?
Nem éreztem gürcölésnek, nyűgnek, persze fárasztó volt a mindennapi munka mellett. De élveztem, hogy ennyi embert megismerhettem. Jó volt hallgatni őket, kezet szorítani velük. Megismerni azokat a gondokat, amiket megosztottak velünk. Minden ember más, és mégis az volt az érzésem, hogy a közösségen belül valahol egyek vagyunk. De akikkel beszélhettem, azoktól, azt hiszem, őszinteséget kaptam. Bátran megmondták, ha valami nem tetszett nekik és lelkesen dicsértek, ha volt miért, és mindkettőt köszönni tudom. Viszont maradt bennem egy kis hiányérzet, mert, így utólag értékelve, talán jóval több emberrel találkozhattam volna.
A kampánygyűléseken általában mindenki szépeket mond magáról, emiatt az egész olyan egyoldalú kommunikációnak tűnik. Feléd fordultak külön kérdésekkel? Miben tudtál nekik tanácsot adni?
Sajnos, a kampánygyűlések tényleg ilyenek, mindenki az előnyösebb oldalát igyekszik kiemelni, de már csak ilyen az ember. Mivel elsősorban gazdasági kérdésekkel foglalkozom, és most volt aktuális a Felvidéki Gazdaságélénkítő Program, ezért sokan fordultak hozzám konkrét pályázatukkal. Igyekeztem tényszerű tanácsokat adni, általában részletkérdéseket kellett pontosítani. Sajnos, az elején lassabban érkeztek a pályázatok, mert kellett bizonyos idő, hogy a pályázók beszerezzék a szükséges iratokat. Szerencsére a beadási határidőt meghosszabbították, így biztosan meglesz a beadott pályázatok tervezett száma. De ez is csak azt mutatja, hogy kell egy felkészülési idő, különösen egy olyan programnál, ami a maga nemében az első, ezért különleges volt a felvidéki magyar vállalkozók körében.
A program körüli dilemmák szerencsére pár nap után letisztultak. Hogy látod, milyen a visszhangja a Baross Pályázatnak?
Voltak, akik a nekik nem tetsző dolgokat fogalmazták meg, de ezekből is tanulni lehet, legalább tudjuk, legközelebb min kell változtatnunk. Azután voltak, akik hitetlenkedve tekintettek a programra. A korábbi, felénk irányuló magyarországi gazdaságfejlesztő programok nem voltak ekkora mértékűek, ezért érthető, hogy míg az eddigi kiírások során kb. 20 felvidéki pályázat nyert, most sokaknak hihetetlennek tűnt, hogy ekkora eséllyel pályázhatnak vállalkozóink. Hiszen jóval több, mint ezer pályázat nyerhet.
Az MKP vezetői sokszor elmondták, az a cél, hogy a felvidéki magyar vállalkozások erősödjenek, és ezáltal erős közösségek jöjjenek létre. Szerintem a mi vállalkozói közegünkbe sikerült egy kis pezsgést vinni, egy kis bizakodást, és azt érzem, hogy újra jó magyarnak lenni. Kicsit talán ostorozható, hogy ilyen anyagias szempont okán mondjuk ezt, de ez is az élet egyik meghatározó része, és itt is bizonyítani kell az összetartozást. De gondolom, te is hasonló tapasztalatokat szereztél.
Az utóbbi hetekben, a vállalkozókat hallgatva bennem is jó érzés alakult ki, ahogy büszkén elmondták, mit értek el eddig, merre szeretnének haladni, mit akarnak fejleszteni. És akkor is fejlesztenének, ha nem volna ez a program, de így persze könnyebb, erősödhetnek. Azt látom, bíznak a jövőben. Nagyon kevés olyan pályázóval találkoztam, aki mögött nem volt valós teljesítmény…
No, de kérdeznem kellene. Itt vagyunk egy rancson, a lovadnál. Valószínű, hogy az utóbbi időszakban a lovagláshoz ritkábban jutottál. Nagyon hiányzott?
Igen, de a közösségi feladatok előnyt élveznek. Számomra a lovaglás valahol életforma, napi szinten a számokkal dolgozom, ezért felüdülés a természetben a lovakkal lennem. Azóta lovagolok rendszeresen, amióta a gyermekeim önállósodtak. Sajnos, nyáron volt egy kis balesetem, lovam, Kér a terepen megijedt egy kórótól, megtorpant és én a fején keresztül átestem rajta. Az első percekben azt hittem, nincs gond, visszaültem, hazalovagoltam, aztán medencetöréssel 6 hétig nyomhattam az ágyat. De nem tudom a lovat hibáztatni, mert csak a természete alapján cselekedett, inkább én voltam figyelmetlen. Felépültem, majd sorra jöttek a különféle feladatok, és azóta ritkábban tudok kijönni ide.
A történeted csak megerősít abban, hogy tisztelettel kell tekinteni a lovasok kasztjára. Milyen lovad van?
Láthatod, nem egy csillogó telivér, különben nem a tulajdonom, csak „kisajátítottam, mert hozzá nőtt a szívemhez”. Egy egyszerű hucul. Tudom, hogy elfogad, hallgat rám és bármennyire is hihetetlen, a kis baleset után úgy érzem, mintha jobban vigyázna rám. Valahol tanít engem a kapcsolatokra, egy érző lény és közöttem. Már régen nem uralkodni akarok rajta, ami talán minden kezdő lovas hibája. Megtanultam társnak tekinteni, ő pedig megtanulta kiérezni a gondolataimat. Nem is szeretem azt mondani, hogy az enyém, mert mit birtokolnék rajta, a hústömeget? Az együttműködést nem lehet birtokolni.
Hervay Rozália és lova, Kér (Fotó: Matus Tibor)
A birtoklás kapcsán most a lovadról vagy az egyik párt szlogenjéről – „Legyen ez a mi megyénk”– beszélsz?
(nevetés) Miért? Nincs olyan nagy különbség abban, miképpen állunk hozzá a lóhoz vagy az emberekhez, vagy mondjuk az emberek bizonyos közösségéhez, a megyéhez. A lónál maradva: attól még nem az enyém, hogy rajta ülök, és parancsolgatok neki, hogy ezt tedd meg és oda vigyél.
Itt van a mi Csallóközünk, ami jelenleg egy furcsa megyéhez tartozik. Nekünk ebben a keretben kell megtalálni az együttműködés lehetőségét. Az ember is akkor válik lovassá, ha eggyé tud válni a lovával. Szerintem mindenkinek, aki egy közösség képviseletére adja a fejét, azonosulnia kell azokkal, akiket képviselni fog. Csak így van értelme ezt felvállalni, mert, Márai Sándor szavaival élve „az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amivel az emberek ügye felé fordulunk”.
