Mind Magyarországon, mind a felvidéki magyarok körében nagy népszerűségnek örvend Orbán Viktor. Bár lehet, hogy ezzel néhányan nem értenek egyet, de vitatni nem nagyon lehet. Ennek okai elég egyszerűek, talán nem túlzás azt állítani, hogy minden idők (már amióta ez az áldatlan állapot fennáll) legsikeresebb nemzetpolitikáját alkalmazza.
Akárcsak Robert Fico, aki ugyancsak jelentős eredményeket tudhat magáénak nemzetpolitika terén, csakhogy mindezt a szlovák nemzetpolitika viszonyrendszerében, történetesen a mi kárunkra. Ezáltal mindig is szöges ellentétben állt a mindenkori magyar érdekekkel. Nem szükséges – bár lehetne – hosszan sorolni azokat a negatív intézkedéseket, melyek jelentősen hozzájárultak a felvidéki magyar identitás gerincének megroppantásához. Nyelvtörvények, Hedvig, szurkolóverés, állampolgársági törvény, nemzetbiztonsági kockázatunk ragozása és továbbiak. Ezt sem Bugár Béla júdáscsókja, sem Orbán Viktor stratégiai V4-es szövetsége nem tudta ellensúlyozni, de még csak kozmetikázni sem. A kisebbségi létbe szorulásunk közel százéves története során szisztematikusan ellenünk irányuló ellenségképi szlovák nemzetpolitikával bontották le egészséges nemzeti öntudatunkat, sorvasztották el néplelkünket, majd ennek immár kritikus pontján gálánsan felajánlották, hogy egyezzünk ki egy status quoban, ami finoman szólva sem szerencsés számunkra. A Monty Python egyik klasszikus jelenetét juttatja eszembe, amikor a Sötét Lovagnak levágták mindkét karját és lábát, majd hajlandó kiegyezni egy döntetlenben.
Sajnos hozzászoktunk, s néha dühítő tehetetlenségünkben már-már úgy érezzük, hogy bele is törődünk mindebbe, azt viszont még ilyen kiszolgáltatott helyzetben sem várhatja el tőlünk senki emberfia, hogy mintegy Stockholm-szindrómásként legyünk ezért hálásak és szeressük meg Ficot. Nem, egyszerűen nem. Ez már a méltóságunk ára lenne. Elvehetik mindenünket – ahogy azt tették is –, országunkat, földjeinket, vagyonunkat, állampolgárságunkat. Erőszakos asszimilációval megtizedelhetik sorainkat, alantas politikával lenyomhatják a torkunkon a „spoluprácának” hazudott megalkuvást, de a méltóságunkat nem kérhetik, nem kívánhatják elvenni.
Persze, tisztában vagyunk Soros alantasságaival, szisztematikus és hatalmas veszélyeket rejtő aknamunkájával. El is ítéljük, és hallani sem akarunk az öreg spekulánsról és kiszolgálóiról, de még miatta és az ellene érzett ellenszenvünk miatt sem vagyunk hajlandóak Fico mellé állni, az ellenségem ellensége a szövetségesem alapon. Bár azért halkan jegyezzük meg, hogy Fico hol a V4-ekkel kokettál migránsügyileg, hol Macronnak udvarolgat azt vetítve itthon, hogy Szlovákia az EU magjához fog tartozni, miközben kiderült, sokkal inkább Szicíliához közeledik…
A felvidéki magyarság mindig is polgári, keresztény, demokratikus értékek mentén határozta meg önmagát, még véres nyakkal is a nemzeti megmaradás és a kitartás mellett hitet téve. Fico ezekkel az értékekkel szemben egyikben sem képvisel hangyányi hasonlóságot sem, kivéve a véres nyakat, melyhez ő tartja a kést. Módszerei, politikája és stratégiája csak árnyalatokban különbözik Mečiarétól. Bár Ján Kuciakra gondolva tán nem is annyira…
A gorillaketrecben terjengő korrupció áporodott, rothadó bűze betölti a közélet levegőjét mindenhol az országban, de az orrunk kényszeredett szinte már megszokni azt. Ám most kiderült, hogy a háttérben az olasz halpiac mozgatja a szálakat, és immár két fiatal életet is követelt. Nincs mese! Nincs alku! Nincs lárifári! Ezeknek menniük kell! Ficonak és sleppjének, Bugárral, Danko kapitánnyal, meg az összes szégyentelennel együtt.
Nem érdekel, hogy milyen nagyhatalmi vagy spekulánsi érdekek akarják ezt a mostani helyzetet megváltoztatni, de egy oligarchák uralta nacionalista maffiaállamtól bármi jobb lehet.
Ennek a rendszernek egyszerűen változnia kell, akárcsak 1989-ben vagy 1998-ban, amikor ugyancsak a magyarok józansága kellett az elbizonytalanodott, csecsemőkorát élő Szlovákiának. Felelősségünk most sem csekélyebb, hogy miután az árvíz elmosta a szennyet, felemésztette a közéleten élősködő, rendnek hazudott manipulatív szert, akkor a felsejlő új kezdetből harmadszorra (vagy már az Isten tudja hányadszorra) vajh ki tudunk-e hozni számunkra valami jobbat, ettől különbet, vagy gázolunk tovább a csatornaszennyben, fel-felpillantva a csillagokra.
Garanciát persze sosem lehet várni történelempróbáló időszakokban, de Mittel-európéerként, némi nosztalgikus monarchista hangulattal génjeinkbe kódolva a visegrádi négyek sorsközösségi összetartozás-élményével hinnünk kell benne, hogy a szülőföldünk lehetne egy különb hely is. Meg kell próbálnunk!
