Megdöbbenve olvastam a szomorú hírt Pogány Erzsébet távozásáról. Valahogy olyan érzésem támadt, amikor sokadszorra sem tudtam napirendre térni a hír felett, hogy ez egy próbatétel.
Az utóbbi időben több Pogány Erzsébethez fogható ember távozott ismerőseim köréből, egyre több temetőben szerzek jártasságot a sírok felkeresésében, s ezeken a bolyongásaimon óhatatlanul az eltávozottak hiánya és a megmaradottak feladatai foglalkoztatnak.
Némelyekkel közülük közösen végrehajtandó konkrét és kevésbé konkrét feladatok súlyával a vállamon, csak azt tudom tanulságként elkönyvelni a megmagyarázhatatlan valóság láttán, hogy a felsőbb hatalom így, ilyen félreérthetetlen módon kívánja közölni, hogy elégedetlen eddigi munkámmal, s a mainál és a tegnapinál sokkal többet vár el tőlem, és ezt ilyen félreérthetetlen módon kívánja gyengülő értelmi képességeimnek köszönhetően tudomásomra hozni.
Egyetlen vigaszom ebben a mennyből jövő, általam próbatételnek nevezett eljövendőben csak az lehet, hogy a feladat és a próbatétel nyilván nem csak engem érint, így aztán van remény, hogy néhány hasonló következtetésre jutó ismerőssel vagy jövendőbeli ismerőssel erős közösségben próbáljunk megfelelni a próbatétel ránk mért feladatainak és ezen a módon fejezzük ki tiszteletünket és megbecsülésünket az eltávozottak iránt.
