A tikkasztó hőség ellenére is zsúfolásig megtelt a Petőfi Irodalmi Múzeum (klímaberendezés nélküli) díszterme az Örökség Kultúrpolitikai Intézet rendezvényén, hiszen a meghívón az előadók személyében az Orbán-kormányok négy kulturális államtitkárának neve volt olvasható: Szőts Géza (2010-2012), L. Simon László (2012-2013), Hoppál Péter (2014-2018), Fekete Péter (2018- ), sőt az esemény moderátora, Pröhle Gergely, a PIM főigazgatója is az első Orbán-kormány kulturális tárcájának közigazgatási államtitkára volt.
A téma, nevezetesen a második és harmadik Orbán-kormány, vagyis az elmúlt nyolc év kulturális politikájának mérlege önmagában is vonzó lehetett a közönségnek, de valószínű, hogy sokan várták, milyen álláspontot foglalnak el a pódiumon ülő politikusok az elmúlt hetek hírlapi vitájában, amely a magyar irodalmi, művészeti és tudományos élet két tábora: a nemzeti és a liberális oldal képviselői között zajlott, zajlik az állami támogatás vélt vagy/és valós feltételei körül.
Pröhle Gergely először időrendben kérdezte az államtitkárokat, hogy kinevezésük idején milyenek voltak az anyagi feltételek és a célok?
Szőts Géza emlékeztetett arra, hogy a tárgyalt időszak kezdetén, 2010-ben csak húsz év telt el a rendszerváltozás óta, és a helyzet még nem tisztult ki, hiszen 1990 előtt a kultúrát az állam finanszírozta teljes egészében, és megvoltak az elvárásai. A változás után hirtelen a kultúra is árucikk lett, s ez a minőségnek nem feltétlenül tett jót. 2010-ben el kellett volna dönteni, hogy a két végletből milyen hibrid álljon elő, de a pénzhiányos helyzetet, amelyben a Fidesz átvette a kormányzást, szokás szerint a kultúra szenvedte meg a legjobban, onnan vonták el a legtöbbet, és addigra már elmélyültek a társadalmat megosztó nézetek is.
L. Simon László ugyanebben az időben az országgyűlés kulturális bizottságának elnökeként pontosan ugyanazt élte meg, mint Szőts Géza: pénzhiány, lobbik harca, elvárások, a civil társadalom egy része visszaélt civilségével és politikai szervezetként viselkedett, a magánmecenatúra pedig valójában nem épült ki.
Megtelt a Petőfi Irodalmi Múzeum díszterme (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Hoppál Péter idejére a gazdaság eljutott a stabilizáláshoz, de még sebezhető volt, ezért óvatos költségvetés készült. Ennek ellenére 2014-től megnégyszereződött a kultúrára fordított összeg.
Fekete Péter egyelőre csak saját színházi, illetve külföldi jó és rossz tapasztalatait kívánja hasznosítani, a pénzügyekre vonatkozóan azt, hogy a picit több pénzzel jól kell gazdálkodni.
És ezzel, a kultúra pénzügyi hátterének rövid ismertetésével a lényegéhez érkezett a beszélgetés, amelyből érzékelhető volt ugyan a megszólalók felfogásának, ízlésének különbözősége, de az is, hogy a lényeget illetően egyetértettek: más a politika és más a kultúrpolitika. Az utóbbi képviseletében nem lehet egy-egy szűk csoportérdek nyomásának engedni, és támogatni kell a saját ízlésükkel nem találkozó műveket is. Ezzel kapcsolatban L.Simon László azt hangsúlyozta, hogy a politikai konzervativizmus nem jelent művészeti konzervativizmust is. Szőts Géza arra a szomorú tényre hívta fel a figyelmet, hogy a kultúrharcban szitokszóvá lett a hagyományőrzés, újabban pedig az identitás fogalma is. Hoppál Péter az identitás, a nemzeti immunrendszer erősítését várja a kultúrpolitikától, amely azonban nem jelent homogén kultúrát. Azt tartja fontosnak, hogy egyetlen rétegről se mondjon le a kulturális politika, mindenkit fel kell hozni egy bizonyos szintre. Nagy eredmény, hogy ma már tömeges nézőközönsége van a Felszállott a páva vagy a Virtuózok műsorának.
Prőhle Gergely egyetértett abban, hogy nemcsak a polgári felső középosztály kulturális igényét kell kielégíteni, és emlékeztetett arra, hogy Hoppál nevéhez fűződik a kulturális alapellátás fogalma, meg az a csata, amelyet a mindennapos iskolai énekórákért folytatott. Sajnálatos, hogy Kodály országában valamennyi rendszerváltás utáni kormány egyetértett a heti egy órára csökkentett énektanításban, holott agykutatók kísérletei bizonyítják, milyen eredményeket hoz más területeken is a zenei és általában a művészeti nevelés.
Szőts Géza arra a kérdésre, hogy mennyire része az anyaországi köztudatnak a határon túli kulturális élet, azt válaszolta, hogy a nemzetegyesítés sikeresen megtörtént, a kormány ehhez biztosítja az eszközöket is, de a rengeteg lehetőség ellenére is úgy látja, hogy azok az emocionális pillanatok, az a nemzetrészeket összekapcsoló áramkör, amely a Duna TV indulásakor tapasztalható volt, ma már nem létezik.
L. Simon László megjegyezte, hogy az irodalmi nyilvánosság sokkal kevésbé fontos ma, mint volt pár évvel ezelőtt. Az irodalom oktatását nem szabad háttérbe szorítani, noha vannak rá törekvések, viszont amellett sem szabad elmennünk, hogy a gyermekeink más eszközöket használnak, a kamaszok a közösségi oldalakon tartanak kapcsolatot és osztanak meg tartalmakat a határon túli gyerekekkel. Az ízlésüket nem lehet szabályok közé szorítani.
Nem szabályokról van szó, mondta Prőhle, hanem arról, hogy ne hagyjuk őket magukra, osszuk meg velük az élményeket. Nagyon pozitív tapasztalatokat nyújtott az Arany János-év arra vonatkozóan, hogy milyen érdeklődést mutattak a gyerekek a PIM kiállítása iránt, mekkora aktivitással, mennyi ötlettel vettek részt az Arany-vetélkedőkben. Mindez azt bizonyítja, hogy a legfiatalabbakhoz is meg lehet találni az utat, ha fel tudjuk kelteni az érdeklődésüket.
Fekete Péter szerint is a kreativitást kell felkelteni, a szülőkben pedig a felelősségérzetet: nem mindegy, hogy az anya mit mesél a gyereknek, illetve mesél-e egyáltalán. Neki csodálatos tapasztalatai vannak a cirkusz világából (a Fővárosi Nagycirkusz főigazgatója volt előzőleg), ahol a nézőtéren három generáció képviselői tapsoltak, és a sikerben is három nemzedék munkája ötvöződik. Ugyanilyen pozitív tapasztalatokat szerzett előzőleg a békéscsabai színház igazgatójaként is: ott a város művelődési intézményei között alakult ki egy pozitív együttműködés a város kultúrájáért.
Mi a kultúra? ‒ tette fel a kérdést Szőts Géza, majd válaszolt is: a nemzet összesített intelligenciája, amellyel a kihívásokra adekvát válaszokat tud adni. Nem akármilyen kihívások előtt állunk, de reméljük, hogy a kultúra jó válaszokat fog adni.
A végig jó hangulatú eszmecserét a vége felé megszakította egy bekiabálás a nézők soraiból, amely a posztmodern betiltását követelte, de a körülötte ülők lecsendesítették, és Prőhle Gergely udvariasan ígérte, hogy lesz majd alkalom beszélgetésre is a nézőkkel, akik között olyan hírességeket köszönthetett, mint Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója, Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, Eperjes Károly színművész, Bogányi Gergely zongoraművész, valamint Faragó Laura előadóművész.
