Bár a kereskedelemben napjainkban a készpénzforgalom már visszaszorulóban van, a pénztárak előtt sorban állva mégis gyakran tapasztalhatjuk, hogy gondot okoz a váltó-, illetve aprópénz hiánya.
Hasonló gondokkal küzdöttek majd 170 évvel ezelőtt, az 1848/49-es szabadságharc idején az osztrák seregek által körülzárt Komáromban is, ahol az ostrom ellenére zajlott az élet, a boltok, kávéházak és vendéglők rendszerint nyitva tartottak. A honvédsereg katonái Kossuth-bankókban kapták meg havi járandóságukat, csakhogy ezek a bankjegyek csupa nagy címletűek voltak, s így hamarosan megmutatkoztak a váltópénz hiányából adódott első nehézségek. Érdekes a történetet figyelemmel kísérni a korabeli helyi sajtó segítségével.
Az égető problémára elsőként Mack József őrnagy, a komáromi tűzérség parancsnoka hívta fel a figyelmet a Komáromi Értesítő 1849. január 11-i számában. Ebben többek között a következőket olvashatjuk: „Az apró bankóknak nagyobbakkali beváltása addig is, még az előbbiekkel kellően ellátva lesz az ország, különösen Komárom városának jelenlegi állapotához czélszerűleg alkalmazva, szükségessé válhat; milly módon történhetnék ez legóvatosabban, arról gondoskodni legyen feladatunk. – E tárgy az értelmesek figyelmébe ajánltatik, és e feletti értekezésük elváratik. Névtelen értekezések fel nem vehetők, ha azonban valamelly értekező nem kivánná nevét kitétetni, ez iránt velem értekezzék. Mack Jósef, tűzérőrnagy”
A felhívás, miszerint várják a probléma megoldására tett javaslatokat, természetesen nem maradt visszhang nélkül. Január 16-án megjelent Rosty Zsigmond tüzérhadnagy tollából erre a témára egy hosszabb értekezés „Mikép lehetne a kis pénz hijányán segíteni” címmel, amelyben a váltópénz hiányát utalvánnyal javasolja enyhíteni, s annak szövegére-feliratára is javaslatot tesz. Egy hét múlva ismét Rosty Zsigmond, majd Kathona Zsigmond polemizál a váltópénz hiányán. Január 25-én egy Múnyay nevű önkéntes hadnagy szól hozzá a témához, s ugyanabban a számban Rosty már a kibocsátandó váltópénz pontos szövegét is megfogalmazza, s mi több, annak formai kialakítására is javaslatot tesz.
Ám úgy látszik, hogy érdemi lépés még sokáig nem történt e tekintetben, mert váltópénz kibocsátására természetesen csakis a várkormányzat lett volna illetékes. S így a lap február 16-i számában „Néhány szó az aprópénz tekintetében” című írásában Árky Lipót őrmester többek között a következőképpen füstölög: „Naponként tanuja vagyok annak, hogy kávésaink és vendéglőseink csak egy fertály egyes bankó visszaadásainál czivakodásba keverednek a vendéggel. Ezen bajon bankóval segíteni kevéssel lehet, és ha lehetne is, ez már eléggé megvitattatott az Értesítőben.”
Ezt követően az Értesítő hasábjain egészen annak júliusban történt megszűntéig a váltópénzről már nem esett szó, ami részben érthető is, mert a vitát elnyomta a csatazaj. A város azonban nem maradt napilap nélkül, mert Friebeisz István hamarosan megjelentette a Komáromi Lapokat. Annak július 20-án megjelent 9. számában mindjárt a fejléc alatt olvasható a következő nyílt rendelet: „Folyó hó 21-től kezdve a komáromi helybeli apró váltó 5 és 10 pengő kraczáros jegyek fognak a hadi és erődítési pénztáraknál, – de egyedül katonai díjak s munkások fizetéséül az eddig elkészülhetett öszveghez aránylag, – kiadatni.
Ezen váltó pénz jegyeknek egyedüli czélja lévén a helybeli apróbb pénz forgalomnak elősegítése, – forgalmuk Komárom vára s városára van szorítva. Csak ollyan mennyiségben fognak kiadatni, a mennyi béváltó alap-öszvegül mindenkoron valósággal le lesz téve közálladalmi pénzjegyekben – az alább megnevezett váltó hivatalnál. A be- s vissza váltás, nem mint bankjegyeken áll – szombaton hanem a közönség könyebbségéül vasárnap reggel 7. órától 12. óráig, – Kardhordó Jósef beváltó hivatalnoknál Nádor utczában 166. sz. alatt történend. Minden Komárom vára s városa környékében levő személy, ezen váltó pénz jegyeket 5 s illetőleg 10 ezüst pengő krajczár értékben elfogadni tartozik. Ki ezt nem teendi, vagy ezen váltó pénzeket hamisítani merészlené, annak bírája a rögtön itélő hatalom, büntetése halál! Komáromban Julius 20-án 1849 Komáromi l. h. kormánybiztos Újházy László m. k. A vár és hadsereg főparancsnoka Klapka, tábornok”
Az új várparancsnok és kormánybiztos tehát cselekedett. A helyi váltópénz hiánya pótlásának ügyében 1849 júliusában végre megszületett a döntés, s ezt a rendeletet a megszűnt Komáromi Értesítőt felváltó Komáromi Lapok is közölte. Klapka a papír váltópénz megtervezésével és annak nyomtatásával egyik bizalmában álló tisztjét, a magyar karikatúra megteremtőjét, a kiváló grafikust és litográfust, Szerelmey Miklóst (eredeti nevén Nicolaus Carl Liebe, született Győrben 1803-ban, elhunyt Budapesten 1875-ben) bízta meg. Erről Klapka a következőképpen emlékezik meg a Franklin Társulat kiadásában 1886-ban megjelent „Emlékeimből” című emlékiratában: „Szerelmey vezérkari őrnagy, kitűnő litográf készítette az ehhez szükséges lapokat és vezette a sajtó működését.”
A komáromi váltópénz tervezője, Szerelmey Miklós és sírhelye, a kerepesi úti temetőben (Fotó: Németh István archívumából)
A szükségpénz öt- és tízkrajcáros címletekben készült „Komáromi váltópénz” felirattal és Ujházy László kormánybiztos aláírásával. A bankjegyek nyomtatása 1849. július 13-tól szeptember végéig tartott, és – mint korábban is említettük –, forgalma szigorúan mindössze Komárom városára korlátozódott. Egykorú források szerint a váltópénzekből ez időszak alatt összesen 89 226 forint és 20 krajcárnyit nyomtattak. Fehér papíron fekete nyomással készült a 41×40 mm-es ötkrajcáros címletű, amelynek a hátlapja üres volt.
A tízkrajcáros is fehér alapon fekete kőnyomással készült 62×60 mm-es méretben, s a hátlapja ennek is üresen maradt. Szerelmeyn kívül a pénz kiadásában Kardhordó József pénzkezelő, Adams Adolf nyomdász, Asserman Ferenc ezredes és Ujházy László kormánybiztos is közreműködött. Id. Szinnyei József, aki maga is a komáromi honvédseregben szolgált, 1848/49-es Naplójegyzeteiben a következőképpen emlékezett meg a komáromi váltópénzről: „Nagyobb bankjegyeknek apróbbra váltásánál a kisebb pénznem hiányából származó bajokon is segíteni akart a várkormány, – s ezen célból könyvnyomtató sajtót állítottak fel és annak vezetését Szeremley (hibásan írta a nevét, bár a Komáromi Lapokban is ezen a néven említették! – a szerző megjegyzése) táborkari alezredesre bízták, aki aztán 5 és 10 kr-os papírpénzt nyomtatott a következő felirattal: „5/vagy 10/ pengő kr. álladalmi pénzjegyekért beváltható minden szombaton a várbeli hivatalnál Komárom jul. 13. 1849. Kormánybiztos Ujházy László, kétoldalt pedig: „Komáromi helybeli váltópénz” körirattal.”
A komáromi vár, illetve védőseregének kapitulációja 1849 őszének beköszöntével már előrevetette árnyékát. Amikor bizonyossá vált a fegyverletétel, illetve folytak az arról szóló tárgyalások, a Komáromi Lapok 1849. szeptember 21-én megjelent 60. számában már a vár átadásának feltételei is megjelentek, s annak hetedik pontjában szerepelt a várkormány által kibocsájtott pénzjegyek teljes értékbeni beváltása is. Hamarosan megjelent azonban Ujházy kormánybiztos bejelentése, miszerint a várkormányzat által kibocsátott kincstári utalványokat nem teljes értékükben váltják át osztrák nemzeti pénzjegyekre, mert nyolc forintért csak ötöt fognak adni. Bár ez is jóval több volt a semminél, a bejelentés nagy felzúdulást keltett a városban, s tény, hogy a fegyverletétel után sokan koldusbotra jutottak.
A beváltáskor összegyűlt tetemes mennyiségű kincstári utalványt, Kossuth-bankót és helybeli váltópénzt a komáromi vár újsütetű osztrák parancsnoka, gróf Nobili máglyára rakatta és nyilvánosan elégettette a vár előterében álló parkban. Ezzel egy időre leáldozott a magyar szabadság ügyének és elhamvadt a komáromi hadipénz, amelyből csak nagyon kevés példány maradt fenn. Egy internetes aukción például egyetlen komáromi öt-, illetve tízkrajcáros kikiáltási ára csillagászati összegekre rúgott. Amikor a hetvenes években a városrendezés során lebontották a Rákóczi utca házait, sok érdekes dolog előkerült a padlásokról. Néhai újságíró barátom, Hegedűs József hívta fel a figyelmem például a Komáromi Értesítő, Kossuth-bankó és helyi váltópénz egy-egy példányára.
A Komáromi Értesítőt ma is őrzöm, a bankjegyek azonban sajnos már nincsenek a tulajdonomban. Talán nem lesz érdektelen néhány szót ejteni a nyomdáról és főleg a sajtóról, amelyen a két helyi lapot, Klapka falragaszait és nem utolsósorban a komáromi váltópénzt nyomtatták. Baranyay Józseftől (A komáromi nyomdászat és sajtó története) tudjuk, hogy az első magyar vasszerkezetű kézisajtót 1848-ban készítette Pesten Wankó Dániel gépész a pesti József hengermalom gépgyárában és vasöntödéjében, amelyet a szemfüles komáromi nyomdatulajdonos Szigler (Siegler) testvérek megvásároltak. Ez a sajtó az 1848 szeptemberében kitört hatalmas komáromi tűzvészkor csaknem teljesen tönkrement és csak nagy összeg fejében sikerült újra működőképessé tenni.
A komáromi Jókai könyvnyomda még a 19. és 20. század fordulóján is őrizte ezt a technikatörténeti ereklyét, amelyet úgynevezett lehúzógépként használtak. Hollétéről, további sorsáról nincs tudomásom. Végezetül álljon itt néhány szó a komáromi váltópénz tervezőjéről és nyomtatójáról. A fegyverletétel előtt kiadott hadiparancsában Klapka érdemei elismeréseként őrnagyból alezredessé léptette elő Szerelmey Miklóst, aki parancsnokával és sok más tiszttársával együtt az emigrációt választotta. Az önkéntes száműzetés keserű kenyerét ette előbb Németországban, majd Franciaországban, később Londonban telepedett le. A szíve, honvágya azonban őt is hazahúzta. Itthoni pályafutása után hetvenkét éves korában hunyt el Budapesten, ahol a Kerepesi úti nemzeti sírkertben, a család sírboltjában alussza örök álmát.
A vár és védői korabeli metszeteken (Fotó: Németh István archívuma)
Komárom tehát azon ritka magyar városok egyike, amelynek – ha rövid ideig is – „saját” pénze volt, ez az akkori törvények szerint csak a város területén volt ugyan érvényes, ám, legalábbis elvben, szükség esetén az ország bármely szabad területén lévő pénzintézményében be lehetett váltani a Magyarországon használatos hivatalos bankjegyekre.
