Talán harminc éve indult el a tájház mozgalmunk, igaz sokkal döcögésebben, mint Magyarországon. Vagy 20 éven keresztül jártam Magyarország különböző tájait, és alig volt település, ahol legalább egy emlékszoba ne őrizte volna a múlt emlékeit.
Visszatérve a Felvidékre, míg harminc évig a Csemadok járási tisztviselője voltam, és láttam a múlt tárgyi emlékeit, régi udvarokon, elhagyatott padlásokon, pincékben és szobákban őrizgetve, vagy olykor kidobva, mindig elkeseredtem. Nemcsak néprajzosként, de falun felnövő emberként is. Ezért szorgalmaztam, hogy legyen már falvainkban a múltnak egy szelete, egy emléksarok, egy tiszteletet kiváltó hely, ahol apáink, anyáink emléke továbbél.
Elsőként az Érsekújvári járásban, Ipolyszalkán a Szövetség a Közös Célokért és Pogány Erzsébet segítségével nyílt meg a tájház, mely rövidesen élő tájházként kezdett működni, és napjainkban is működik, reméljük még sokáig.
Kézművesek sora dolgozott itt és adta át a tudományát a fiataloknak, s ma már a régi falusi élet e korban megvalósítható eszközeivel dolgoznak, főznek, táboroznak itt az egész Felvidékről.
Aztán lassan itt-ott beindult egy tájház, emlékszoba, de mégsem annyi, mint ahogy ez a térség megérdemelné. Sajnos saját falumban nem tudtam elérni harminc éve, hogy egy régi parasztházat vásárolva mentsük meg az értékeket, például apám bognármester műhelyét, ma már kincseket érő szerszámokkal, eszközökkel.
Kéménden, amikor a nyugdíjas tanítónő ideköltözött saját megvásárolt házának garázsát rendezte be a fiatal korától összegyűjtött (e tájegység szülötteként) – s ebből a tájegységből való – népművészeti tárgyakkal. Ott avattuk fel 1994-ben a rögtönzött „tájházat”. Mindenki üdvözölte, politikusok, képviselők is jelen voltak az avatáson, sőt segítették az anyag megmentését, na meg ismerve a vezető megbízható személyét, ezzel mintegy kifejezve iránta való tiszteletüket is.
Pár éve, amikor már ez az anyag olyannyira megsokasodott, hogy Marikának (az anyag felgyűjtőjének) tennie kellett valamit, megkérte a helyi önkormányzat tagjait, hogy biztosítsanak egy házat, ahol állandó jelleggel közkinccsé lehet tenni az anyagot.
Két éve a község megvett egy házat erre a célra, s Marika igen szakszerűen berendezte a háromszobás, igen jó állapotban lévő házat. Be is indult a működés, óvodások, turisták jártak csodájára, s még egy kemencét is építettek az udvarán, ahol egy kis lepény, finomság mindig akadt a betérőnek. Karácsonyi kis kézműves vásárt is szerveztek, hiszen kézműveskedni is elkezdtek a házban.
Nem tudni mi történt, alig múlt el egy év, mára már a kulcsot is elvették az anyagot összegyűjtő Marikától, már turistákat sem fogadhatott. Pedig az anyag a családi hagyatéka és egy fillér nélkül végzett napi szolgálatot, kézműveskedett a helyi iskolásokkal..
A falu átcsináltatta a tetőt és átnevezték a házat Faluháznak, disznóölések zajlottak itt, s ma már csukott ajtók mögött megy tönkre a temérdek anyag (csodálatos népviselet, bútorok, stb), és a sok összegyűjtött, még nem rendezett mezőgazdasági eszköz.
Nem írtam okokról, ki mit tett rosszul, mit nem tett meg, mert úgy érzem ebben az esetben a lényeg azon van: mennyire tiszteljük a múltat, mit mutatunk gyerekeinknek, hogy tudjuk megbecsülni egy-egy ember munkáját, eredményeit, aki ezért a régióért ezen anyag összegyűjtésével óriási munkát végzett, csendben és szerényen.
Voltam én egykor ebben a faluban Méri Margittal egy olyan helyiségben ahol vizes talajon XIX. századi menyasszonyi koszorú, ruhadarabok mentek tönkre egy gyűjteményből, s ebből a legtöbbet szétvitték, eladták.
Mondhatnák: mi közöm hozzá, helyi ügy. Hát tévednek, mert nem csak néprajzosként, de a múltat tisztelő emberként is szólnunk kell, ha valakinek egy életen át végzett munkája, szellemi hagyatéka megsemmisül.
Kérdezem én: mikor lesz már a kultúra, a népi érték azon a helyen településeinken, amelyet megérdemelne? Vajon milyen tárgyi, szellemi értéket hagyunk gyermekeinknek, unokáinknak a múltból? Vajon meddig gondoljuk, hogy elég előszedni a régi gyönyörű viseletet (ahol még van), elmenni egy bemutatóra, s otthon meg a meglévő értéket becsukni a nedves falak közé, és hagyni tönkremenni? Meddig lehet még – netán – személyeskedések miatt elherdálnunk értékeinket, amelyek bennünket képviselnek?
Van ellenpélda is, igaz kevés, ahol őrzik kincsként a múltat, ezeket kellene példaként bemutatnunk másoknak is.
