Ha Komáromban gépkocsiba ülünk és elhajtunk a Magas-Tátrába, azt tapasztaljuk, hogy északi irányban haladva 50 kilométerenként szemmel láthatóan szebbé válnak a városok, a falvak, azok közterei, csinosabbak a porták, a településeken megjelennek a munkát biztosító gazdasági övezetek, ipari parkok.
Pedig 30 éve, a rendszerváltozás idején fordított helyzetben voltunk. A kétműszakos tevékenység – a munkában, majd otthon a fóliában, vagy a szőlőben – helyzeti előnybe hozta a déli járásokban élőket, anyagi helyzetünk jóval kedvezőbb volt. Meglátszott ez a településeink arculatán is. Pozsony után Szlovákia leggazdagabb régiói az ország déli járásaiban voltak. Emlékezve november 17-re, a bársonyos forradalom 30. évfordulójára, leszögezhetjük, hogy
régióink, szülőföldünk, közösségünk végképp nem sorolható a fordulat, a bársonyos forradalom óta eltelt időszak nyertesei közé.
Történelmi távlatokkal mérve röpke idő, csupán 20 év elég volt ahhoz, hogy viszonylagosan kedvező helyzetünk alaposan megváltozzon. Persze, kellettek ehhez mélynemzeti politikai döntések, amelyeket a fejünk felett hoztak meg. Mečiar közigazgatási reformja 1996-ban, amikor délen meghagyta a nagy járásokat, ám északon és középen létrehozta a kis járások garmadáját. A szlovákság szemszögéből bölcsen, hiszen az új járási székhelyek adminisztratív, közigazgatási, közlekedési, de legfőképpen gazdasági és kereskedelmi gócpontok lettek. Na de hol voltunk mi? Majd 2001-ben – hátba döfve a magyarok politikai képviseletét – mindezt Dzurinda szentesítette, amikor a megyei önkormányzatok határait szabta meg, térképre tekintve, torzszülötteket hozva létre.
A pozsonyi kormányok többsége szőrösszívűségének köszönhetően elindulhatott a képzeletbeli Pozsony–Nyitra–Kassa vonaltól délre eső területek kiéheztetése, hátrányos megkülönböztetése, miközben az ország gazdasága egyre inkább dübörgött.
Az eredmény pedig ismert. Hosszabb távra kitekintve, a legkirívóbb következmény minden bizonnyal a fiatalok elvándorlása munka után külföldre, hiszen ez tőlünk, déli irányból a legerőteljesebb, nem pedig az északkeleti, jobb sorsra érdemes egykori Sáros megyéből, a putrikkal övezett régiókból. Netán ez volt a pozsonyi stratégia?
A regionális fejlesztés címén nem károsíthatják környezetünket, nem tehetik tönkre életterünket.
Nem onthat bűzt az ollétejedi, a párkányi vagy más hulladékégető. Nem onthatják a bűzt a dán sertésfarmok. Régiófejlesztés égisze alatt délre ne csak a szemét jöjjön! Alaposan szigorítjuk majd a vonatkozó környezetvédelmi jogszabályokat. A nagyüzemi sertéstenyésztés terén egyszerű a képlet: átvesszük a nagyüzemi állattenyésztést és a környezetvédelmet érintő dán jogszabályokat. Tisztább, környezetünket kímélő munkahelyteremtő beruházásokat fogunk megvalósítani délen és keleten.
A lecke tehát fel van adva. Az eddigi folyamatokat, leépülésünket – amely alól kivételt csupán a Csallóköz, valamint a Galántai és a Szenci járás képez, köszönhetően a főváros közelségének, vonzáskörzetének – alaposan vissza kell fordítani. Az első ütemben csillapítani, fokozatosan megszüntetni, majd később régióinkat, szülőföldünket fejlődési pályára állítani.
Meg kell találni ehhez a partnereket, akikkel a céljainkat megvalósíthatjuk. Hozzáértő, ambiciózus szakemberek kellenek a törvényhozásba, jobb esetben a kormányba.
Nem babra megy a játék, szülőföldünk, közösségünk további sorsa a tét! Tíz év után eljött az igazi, méltó magyar képviselet ideje.
A szerző az MKP alelnöke, az MKÖ képviselőjelöltje.
