Nem könnyű dolog egy verseskötetről írni, különösen nem egy kortársunk friss kötetéről. Egy lezárt életmű egy-egy kötetét olvasgatva az ember hajlamos elsiklani azok esetleges újításai, illetve a kortársakra gyakorolt hatása felett. Aki szeretne ezekről a dolgokról informálódni, korabeli kritikákat, recenziókat, vagy tankönyveket vesz elő, és máris tudja, mit kell gondolnia az adott műről. Egy kortárs kötetet olvasva leginkább a saját reakcióinkból indulhatunk ki, így egyszerre kell a szövegeket és saját magunkat, az olvasót is megfigyelnünk. Ezen megfigyeléseim Z. Németh István új kötetéről, egy rendkívül izgalmas kísérlet sikeréről tesznek tanúbizonyságot!
A legtöbb ehhez hasonló iromány megpróbál belelátni a költő fejébe, megpróbálja felfejteni a költő által az olvasó felé göngyölített szálakat, vagy csupán a költői eszköztárban tobzódva számolgatja a metaforákat, az alliterációkat, megfejti a rímképleteket, stb.
Z. Németh István verseskötetéhez véleményem szerint ez utóbbi „megfejtőkulcs” rossz kiindulási alapot nyújt, ugyanis sokkal inkább intuitív asszociációk mentén, semmint didaktikus poeta doctusként írt verseket találunk a kötetben. Ezzel nyilván nem arra akarok utalni, hogy a költő ne lenne mestere a költészetnek, épp ellenkezőleg, a versek összetett metaforái és szimbólumai sokkal inkább hatnak allegóriaként, semmint külön-külön értelmezendőek.
A kötet zömmel rövidebb terjedelmű verseit olvasva többször is a szingularitás – egyidejűség – kifejezés ötlött fel bennem. Ez alatt azt értem, hogy
ezekben a versekben egyszerre van benne több száz év költészete. A versek nyelvezete sokszor a 20. század eleji nyugatos költők ma már „klasszikus” modern nyelvezetét idézi, azonban a forma nagyon is mai.
Máskor pedig szonettbe írva olvashatunk például a 21. század (közösségi) médiájáról. A költő nem fél vegyíteni ezeket az egész évszázadokon átívelő, látszólag áthidalhatatlan távolságban lévő szegmenseket. A kötet verseit olvasva természetesen hatnak az impresszionista hangulatokba szőtt 21. századi informatikai-technikai kifejezések is. A klasszikus nyelvezet találkozása a modern formával nem újdonság, de meglátásom szerint eddig kevesen merészkedtek el ilyen messzire úgy, hogy nem lépték át a hagyományos értelemben vett költészet határait az öncélú „művészkedés” kedvéért.
Itt a modern forma nem csap át avantgárd kísérletezgetésbe, mindvégig kiforrottan és következetesen jelenik meg maximálisan tiszteletben tartva a hagyományos költészetet.
Persze ez csak egy a sok íz, hangulat közül, melyekkel a kötetet olvasva találkozhatunk, hiszen a több olvasást igénylő elvontabb asszociációkból építkező versek mellett néhány versben a költő a magánéletébe is beenged, így megtudhatjuk, milyen hatással van a családra, ha apa épp regényt ír (Ihlet), de arról is olvashatunk a kötet leghosszabb költeményében, hogyan változott a költő korával az ételekhez való viszonya (Gasztrolitánia). A versekben megjelenik a csallóközi táj és Komárom is. Vidámabb költemények váltakoznak melankolikusabb, önelemző versekkel.
A kötetben fel-feltünedező életképei, családi idillje mellett helyet kérnek a fantázia dimenziójából előbukkanó irodalmi játékok, mint például a Török kávé nápolyival című versben, ahol a költő képzeletben (Dunaszerdahelyen) együtt kávézik Vámbéryval. Kettejük interakciója a magyar – tágabb értelemben vett – irodalom több alkotását is megidézi (de nem idézi!) – Madách, József Attila, de akár az LGT zenekar híres sorai kerülnek átértelmezésre. A posztmodern játékosság a nyelvi leleményességben ölt testet. Másutt Weöres Sándor szelleme idéződik meg: úgy a ritmus feszességével, mint a Weöres egyszavas verseire jellemző szóösszevonásokkal.
Nem szeretném a kötet minden versét külön elemezni, hiszen azzal az olvasót fosztanám meg a felfedezés és az értelmezés örömétől, hiszen magam is újabb és újabb értékeit, izgalmas nüanszait fedezem fel a kötetnek minden újabb olvasásnál, ehelyett vizsgáljuk meg egy másik aspektusát a könyvnek!
A kötetre – bármennyire is kiemelkedő verseket tartalmaz – hiba lenne pusztán önmagában tekinteni, hiszen az illusztrációként felhasznált képek a költő édesapjának, Németh Istvánnak a fotói kivétel nélkül önmagukban is kerek művészeti alkotások, nem a hagyományos értelemben vett illusztrációk.
A költőre oly jellemző jegyek, mint a tudományos fantasztikum iránti vonzódása, a nyelvi játékok könnyedsége, a szótorzítások humora mind olyan eszköz, mely Z. Németh István költészetét különlegessé és rögtön felismerhetővé teszik. Ahogy fentebb megjegyeztem, leginkább a szingularitás kifejezés a legmegfelelőbb rá: egyszerre jelenik meg benne több évszázad nemcsak magyar költészete és Z. Németh István csallóközi verselése; egyszerre modern és klasszikus. A kötetre sokat kellett várni, de véleményem szerint nemcsak a felvidéki, hanem a teljes magyar irodalom gazdagodott egy egyszerre hagyományokhoz ragaszkodó, de bátran újító, egyszerre könnyed és mély verseskötettel.
Z. Németh István Csipetnyi fény című verseskötete a költő 2012 és 2018 között írt verseinek legjavát gyűjti össze, 2019 októberében jelent meg a dunaszerdahelyi Vámbéry Polgári Társulás gondozásában.
