Váratlan, vagy talán mégis várható aktualitása támadt a memorandumban megfogalmazott elvárásoknak, amit az MKP-s aláírók a trianoni évforduló kapcsán adtak át a bűbájos mosolydiplomáciával, de komolyabb konkrétummal elő nem rukkoló miniszterelnöknek.
Mielőtt a lényegre érnék, kénytelen vagyok nem kevés örömmel konstatálni, hogy a memorandum miatti felfortyanásában Matovič elvetette az MKP-s járási elöljárók lehetőségét. Jól is van ez így, mert a szemünk előtt zajlik az erdélyi RMDSZ erkölcsi mélyrepülése, ahol az egész politika már szinte másról sem szól, csak államigazgatási posztok elfoglalásáról.
Nem lehet úgy még konstruktív ellenzéki szerepet sem felvállalni, hogy közben függő helyzetbe kerülünk a kormánytól.
Arról nem is beszélve, hogy ezek a posztok ilyen helyzetben könnyen válhatnak az így bekerült magyarok számára afféle elevátorrá a kormánypárt kegyeibe, akár tagságába való beépülésre. Ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a kormány háza táján főznek néhány ízléstelen kotyvalékot, ami a magyar gyomor számára kifejezetten emészthetetlennek tűnik.
A memorandum fogalmazói vagy tudtak valamit, vagy szinte ráéreztek erre, mert az írásban megfogalmazott magyar szempontoknak a Komáromi Nagygyűlés utáni újrafelmutatása már éppen időszerű volt.
Az akkor és ott megfogalmazott magyar régiótól ugyanis a kormányzati tervezett lépések miatt egyre távolabbra kerülhetünk. A nagygyűlés akkor kijelölte a Dél-Felvidéki Magyarhont, a memorandum ezt az igényt újra megerősítette, a régi szlovák memorandum szóhasználatát alkalmazva a 19. századból.
A kormány tervezett lépései között ugyanis egyre inkább körvonalazódik az ország közigazgatási rendszerének újratervezése, mégpedig a megyerendszer átalakítása, karcsúsítása. Ezt persze meg lehet tenni úgy is, hogy az etnoregionális kisebbségek érdekei is érvényesüljenek, ám erről szó sincs.
A régi, a szocializmusból jól ismert kerületi beosztást akarják visszahozni, amit leegyszerűsítve nevezzünk 3+1-nek, tehát Pozsony-város, nyugat-, közép- és kelet-szlovákiai kerületnek és megyének. Ez a régi, észak-déli elosztás úgy lett kialakítva, hogy a magyarság részaránya az összes kerületben a lehető legkisebb legyen.
Ehhez képest a mečiari, most érvényben lévő modell is kifejezetten előrelépés volt. Politikai, koalíciós tényező tudtunk benne lenni a déli megyékben, még ha nincs is magyar többségű megye. A most újra előkerült 3+1 nem új elképzelés, már a korábbi kormányok idején is voltak ilyen tervezetek, idáig senki nem mert vele előhozakodni, mert a politikai tényezők tudták, hogy nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények vannak arra, hogy semmilyen közigazgatási változtatásnál nem szabad figyelmen kívül hagyni az etnoregionális kisebbségek érdekét, márpedig az sérülni fog a 3+1-es megoldásnál.
Ez a kormány azonban a tettek mezejére kíván lépni e területen, s ahelyett, hogy az asztalra tenne egy nekünk is kedvező megoldást, például 4+1-es variáció formájában, ami már számolna egy magyar többségű megyével, inkább a régit erőlteti.
A magyar–szlovák alapszerződésben Szlovákia tett is ilyen vállalást, ezért eljött az ideje, hogy Budapesten is újra belenézzenek a 25 éve porosodó dokumentumba. E nélkül ugyanis a magyarság eltűnését nem tudjuk megállítani.
Ezek miatt a létfontosságú ügyek miatt is üdvös lenne, ha az új MKP-s felállás mind eszmeiségében, mind személyi felállásában alkalmas lenne ezeknek a harcoknak a megvívására, s nem ájulna el a szlovák miniszterelnök bűbájosságától.
Egy felületes szemlélő ugyanis azt hiheti, hogy a kormányprogramban mintha lenne néhány komoly dolog, ami kedvező számunkra. Ezek száma és jelentősége azonban, valljuk be férfiasan, messze elmarad még attól is, amit a Híd a szlovák nemzeti erőkkel alkotott koalíciójában elért. Elsősorban arra a talányra gondolok, ami nemzetiségi törvénynek nevezhető.
Ha megnézzük a kiszivárgó részleteteket, azt látjuk ugyanis, hogy szó sincs magyarországi, vagy szerbiai típusú kisebbségi önkormányzat létrehozásáról, ahol a kisebbség tagjai szabadon és demokratikusan választják meg a képviselőiket.
Csupán egyfajta intézményi összevonásról van szó, s ezért az egészet akár sértésnek is felfoghatjuk, főleg, ha megnézzük a magyarországi szlovák kisebbségi önkormányzat működését.
A másik veszélyes elképzelés a községek tervezett összevonása, ami szintén kártékony lehet számunkra. Vegyük például Egeg esetét, ami nyelvhatáron van. Összevonás után kerülhet Gyűgyhöz, ami már szlovák többségű kisrégió lenne, de kerülhet Ipolysághoz is, ahol a kisrégió magyar többségű lesz, s az a nyelvhasználat, amitől az előbbi esetben elesne, a másikban lehetőséggé válna.
Ha tehát belemegyünk egy olyan megoldásba, amely a nyelvhatárt délebbre löki, a szórványt növeli, akkor magunknak okozunk komoly károkat. Ezt azért fontos tudatosítani, mert a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer alapján ezekben a kérdésekben lényegében vétójogunk van.
Ahogy hallom, már elkezdődtek a tapogatózó tárgyalások a magyarok irányába. Ugye nem fordulhat elő olyan eset, ahol a fentebb említett témák kapcsán a magyar nem azzal kezdi, hogy a kisebbségvédelmi összefüggésekre felhívja fel a figyelmet? Nem azért, mintha a tárgyalófél ezt nem tudhatná, csak ilyenkor menni szokott a szondázás. Ezek a kérdések létkérdések, megalkuvásnak helye nincs!
