Tájkép, csata után. Puskákkal tele az íróasztalom. Meg jegyzetekkel. Kézzel írott, kinyomtatott, színes filctollal szelektált bekezdések, áthúzott szavak, újraírt gondolatok, grafikonok, idézetek. Gondolom sokunk számára ismerős ez. Összeszedem a gondolataimat és elrakom egy mappába. Ez már a múlt.
Közben a jellegzetes hangok a mobilból, újabb kommentek, nagy része elmarasztaló, dühös, csalódott. Véget ért a párhetes felvidéki Truman show, amelyet én rendeztem attól a pillanattól, hogy bejelentettem, elindulok az MKP országos elnöki posztjáért és onnantól alakítottam benne Jim Carrey-t, csak azzal a csavarral, hogy ebben az esetben nem a film főhőse volt meggyőződve róla, hogy a való világban él, miközben a történetét figyelő közönség tudta, hogy ez csupán egy megrendezett illúzió, hanem éppen fordítva.
Én végig tudtam, hogy a való világban vagyok, de a nekem szurkolók, engem támogatók ringatták magukat egy álomvilágban, miszerint majd jön a „kis kanász”, magáévá teszi a királylányt és a fele királyságot, hogy Hollyvoodból térjünk haza a magyar népmesék édes ringatásába.
A valóságra ráébredni mindig lelki fájdalommal jár. Ebben az esetben is, ezért hibáztat engem most boldogtalanok népes csoportja, hogy nem játszottam végig a számukra azt a mesehőst, amelybe beleringattam az általam nagyra becsült gyermeklelküket, mert megérdemelték volna a katarzist, hogy „pappsanyi” végig harcolja a csatát és ha el is vérzik a farnadi kultúrház báltermének padlóján, de „hősi halállal halt a hősünk” és ez remekül beleillett volna a tudatalattijuk magyar panaszkultúrájába: íme „mi” megharcoltunk, és erkölcsi győzelmet arattunk! A műsornak ezzel pedig vége, kapcsoljunk más csatornára, keressünk más illúziót magunknak önringatás céljából.
Hahó, kedves „népem”, ébresztő! Van egy rossz hírem, a valóság ettől fájdalmasan kijózanítóbb.
A valóság az, hogy itt irdatlan kemény, kitartó és aprólékos munka kell ahhoz, hogy a mindannyiunk által óhajtott csoda, a felvidéki magyarság önbecsülésének megerősödése megtörténjen. Mivel nekem ez a társadalmi „restart” sokkal fontosabb, mint bármilyen politikai pozíció, ezért egy pillanatig sem volt kérdéses a számomra, hogy „gyáva módon” azonnal visszalépek, ha sikerül elérnem azt, hogy érdemi szakmai munka kezdődhessen ezen a téren, amely kevésbé látványos, mint a politika nyilvános szereplés, de legalább annyira fontos háttérmunka.
Na ezt sikerült elérnem, ugyanis a beterjesztett határozati javaslatom arról szólt, hogy kell egy szakmai gárda, amely elkezdi a csallóközi nádasokban, az Ipoly rejtett szögeiben, a gömöri karsztok hasadékai között és a bodrogközi szőlőhegyek lankáin keresni azokat a rejtett lehetőségeket, amelyek segítségével egy koordinált belső önrendelkezési folyamat veszi majd kezdetét. Félreértés ne essék, ez nem megalázó politikai szekértolás lesz, hanem valós terepmunka a társadalmi helyzetünk felmérésével, a problémáink meghatározásával, a különböző távú céljaink kitűzésével, azok teljesítésével, majd pedig az eredmények kiértékelésével, és mindezen folyamat ciklikus ismétlésével. Ezt a munkát kell most elkezdeni és elvégezni az általam beterjesztett határozati javaslat értelmében, amelyet szombaton éjjeli 22 órakor jóváhagyott az MKP országos kongresszusa.
Az elmúlt hetekben és a kongresszuson lezajlott folyamatokról csak annyit, hogy nincs attól rosszabb helyzet, mint amikor jót akarsz mindenkinek, de végül senki sem akar megérteni, és mindenki ellened fordul. Nos, majdnem ezt történt velem a farnadi kongresszuson, ugyanis a politika is azt érezte, hogy a kezdeményezésemmel föléjük akarok kerekedni és a képviselőink egy része érintettség okán nem akarta támogatni a javaslataimat az egyes (hogy finoman fogalmazzak) nem transzparens és főleg nem hatékony módszereik lebontására és egy új „társadalmi rend” kialakítására, a küldöttek egy masszív rétegéhez pedig egyéb funkcionális okok miatt el sem ért az üzenetem.
Igen, arról vitatkozhatunk, hogy a kongresszus előtti megnyilatkozásaimban és a kongresszuson elmondott, székfoglaló beszédemben is meglehetősen markáns véleményeket fogalmaztam meg, ezzel elitellenes közhangulatot teremtve, s hogy mi értelme volt mindennek, ha a legvégén, az utolsó pillanatban letettem a puskát és visszaléptem „mindenki javára”, ahogy fogalmaztam az utolsó mondatomban a pulpituson.
Éppen annyi értelme volt, mint amikor az anarchisztikus körülmények közepette leadott figyelmeztető lövések után, remélhetőleg visszaáll a normalizált rend és egy új élethelyzet veszi kezdetét.
Összefoglalva tehát, ez a sok hűhó nem a semmiért történt, hanem értetek! Meg vagyok róla győződve, hogy ezt hamarosan megértitek majd, és köszönöm mindenkinek a lelki támogatását.
Az életünk megy tovább, illúziók nélkül, a valóságunkban. Tudom, fáj. Nekem is, de lesz ez jobb is, csak sok munkával fog járni. Én erre kaptam felhatalmazást, ebbe vágjunk bele, és itt lesz majd igazán szükségem mindarra, amit az elmúlt hetekben elmondtatok nekem, mert az már valójában a munkám első szakasza volt, az egyes régiókban a helyzet felmérése.
Tanulság mindnyájunknak: kevesebb drámai csodavárás, több realista meglátás. Ha ez így lesz, ettől lehetünk majd igazán lélekben erősebbek egyénenként és közösségként is.
