„Ha utódot hagysz a világra, gyakorlatilag halhatatlan leszel, mert benne te tovább élsz majd”, mondta az egyik volt tanárom, a felvidéki kosárlabda élő legendája a múlt héten, amikor egy barátommal és az egyik felvidéki magyar, szlovák válogatott női kosarassal beszélgettünk egy kávézó teraszán. Az illető kosáredzőt nagyra tartom, elsősorban, mert túl a hetedik ikszen is él-hal a kosárlabdáért. Másodszor, mert egész életét Somorján élte le és itt tesz a helyi közösségért. S azért is nagyra tartom, mert sok olyan életbölcsességet mond, melyek, bár egyértelműnek tűnnek, de úgy, ahogy ő azt felveti, még sosem gondolkoztam el rajta. Ilyen a fent említett gondolat is.
Május 29-én eltávozott körünkből Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész és író, akivel jó kapcsolatot ápoltam. 2014 őszén interjút készítettem vele otthonában. Emlékszem, remegő, elcsukló hangon, szétszórtan, dadogva tettem fel egyszerű kérdéseimet a nagyapjáról, akinek hagyatékát kutatom, s aki miatt Marci bá´ olyan volt nekem, mint a harmadik nagyapám. Esetlen kérdéseimre barátságosan, kedvesen, szelíden válaszolt, mintha a legprofibb újságírónak felelne.
Március végén egy e-mailben azt írta, eljutott hozzá nagyapjáról a Felvidék.ma-n megjelent írásom, és nagy örömöt okozott neki. Kevés ilyen megtisztelő üzenetet kaptam eddig életemben…
Április végén állapotára irányuló kérdésemre azt írta: „Tűrhetően vagyok, csak nem egészségesen.” Júniusra azt terveztük, sétálunk egyet a Vérmező és a Pauler utca körül, ahol nagyapja utolsó éveiben naponta sétálgatott, és ahol 1939 óta élt, amikor el kellett hagynia szeretett városát, Pozsonyt.
„Az embernek ismernie kell saját magát. Bennem Az ember tragédiája készítésének végére tudatosult, hogy küzdő típus vagyok (…), több mint harmincszor szerepel a darabban a küzdés szó és csak egyetlenegyszer – éppen Miltiadész szájából – a küszködés, ami a sikertelen, a hiábavaló küzdelemre utal”
– mondta a februárban vele készült interjúban. „Most egy betegségből kifolyólag átérzem a két kifejezés különbözőségét. Olyan helyzetben vagyok, amelyből lehet, hogy küzdelem lesz, de az is lehet, hogy hiábavaló küszködés. Nem tudhatom, melyik áll előttem. Utóbbi sem lenne akkora tragédia, hiszen a nyolcvanadik évemben járok. Hálát kell adnom érte, hogy még nem állt le az agyam, eszembe jutnak a szavak, amiket keresek és tudok dolgozni.”
Fotó: Méry János
Hát igen, Jankovics Marcellnek élete végén a küszködés jutott.
De a Jóisten nagy rendező, mert az unoka és a nagypapa most már a mennyei királyságban sétál együtt, és onnan küzd a régi Pozsonyért, a Felvidékért, a Kárpát-hazáért.
Vasárnap délután Máriavölgyben jártunk az Esterházy Akadémia hallgatóival, Gubík László igazgatóval és Molnár Imre történésszel, aki Esterházy János életének legjobb ismerője.
A zarándoklat apropója az volt, hogy Esterházy János a két világháború között minden évben gyalogos zarándoklatot szervezett Pozsonyból Máriavölgybe, a június negyedikéhez legközelebb eső vasárnapon. Részt vettünk a szentmisén, melyet a helyi, egyébként lengyel atya tartotta szlovákul, majd pedig végigjártuk a máriavölgyi stációkat, s minden állomásnál Esterházy János keresztútjának állomásait olvastuk. (Aki teheti, olvassa el az Esterházy János keresztútja című cikket a Felvidek.ma-n)
A bevezetés így szól: „A háború vége felé, amikor a pesti ostrom kezdődött, kezdtem imádkozni azért, hogy a jó Isten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy megtisztulva követhessem. Mivel ezt kértem, ezért imádkoztam, s amikor az oroszok elszállítottak, és aztán később is, teljesen nyugodt voltam, és mikor már úgy éreztem, hogy helyzetem nagyon nehéz – egyszerűen azt mondtam magamnak,
nem szabad kétségbeesni, hanem örülni kell, mert az Úr Jézus meghallgatta kérésemet…”
Az egyes állomásokon mindig más olvasta fel a szöveget. Az összes állomás megdöbbentő, de a XIII. az, ami a legjobban megmaradt bennem. Ebből idézek: „Megkérdeztem, nem érez-e gyűlöletet vagy bosszúvágyat azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedések tömegét zúdították rá?” „No, hallod! Miért? Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta mindezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?” (Esterházy húgának naplójából)
Tehát minden úgy van jól, ahogy Isten akarja. Felfogjuk mi ezt a mondatot? Esterházyt megkínozták Szálasiék, koholt vádak alapján halálra ítélték, majd a Gulágba vitték, végül a börtönben teljesen lebetegedve, fájdalmak között szenvedve halt meg, és mégis azt mondta: „Ha a Jóisten helyesnek tartotta ezt, akkor az neki is jó.“ Egy ember háromféleképpen lehet tehát halhatatlan. Először úgy, ahogy az írás elején idézett edző úr mondta: ha utódai lesznek. Másodszor úgy, ahogy Esterházy János lett az: akinek bár voltak utódai, a felvidéki magyarságért áldozta fel magát.
Vagy pedig úgy, ahogy Jankovics Marcell, aki azt rajzolta meg és azt írta le, amiről a gyermekek álmodnak. A gyermekek, akik Isten teremtményei, s akiknek az álmai talán a legközelebb állnak a Jóistenhez. Ahhoz a Jóistenhez, akinek döntéseit Esterházy János elfogadta. S akihez a magyar népmesék, a János Vitéz, a Fehérlófia, stb. atyja most visszatért.
Csak nekünk nehéz, akik itt maradtunk… Kedves Marci bá´, mi már nem találkozunk ebben a világban. Viszont a csodálatos hagyatéka miatt Ön már most hallhatatlan! Köszönök mindent. Az Isten áldja!
Megjelent nyomtatásban, a Csallóköz hetilapban
