A kenyér az élet szimbóluma, és a kovász a lelke! Őseink életében a kenyér sütése, megszegése valóságos ünnep volt. Amikor otthon sütötték, az előkészítési, sütési munkák kezdeténél keresztet vetettek, és áldást, imát mondtak anyáink. Amikor felszelték a kisült kenyeret, akkor is keresztet vetettek rá. Ha kenyér volt az asztalon, azt mindennapi Isten áldásának tekintették. Nekik nem volt kenyérünnepük, de voltak aratási ünnepeik, megünnepelték annak kezdetét, befejezését.
A hagyomány szerint az aratás után Szent István-napra sütötték az új búzából készült első kenyeret. Mivel új búzából sütni először augusztusban lehetett, ezért a hónapot az új kenyér havának is nevezik.
Ezen a napon országszerte aratóünnepeket tartottak, ahol az aratás befejeztével az aratók búzakalászból és mezei virágokból aratókoszorút vagy búzababát kötöttek és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartó vagy a gazda elé vitték. A mulatságon ettek, ittak és általában tánccal zárult az aratóünnep.
A termény betakarításához kapcsolódó különböző vallásos ünnepségek a más-más kultúrájú népeknél egyaránt a hálaáldozat bemutatását jelentik.
Az Ószövetségben a mózesi törvények közé tartozik, hogy az aratás ünnepe előtt, vagyis mielőtt hálaáldozatot mutattak volna be Istennek az új búzából, senki nem süthetett abból kenyeret. Az új kenyér vallásos ünnepe is a népi aratóünnephez kapcsolódik, azonban eredetileg nem augusztus 20-án rendezték azt, hanem a középkori Magyarországon július 15-én, az apostolok oszlása ünnepén tartották. Ezen a napon aratási felvonulást rendeztek, melyen a kalászkoszorút vivő lányokat lovas kocsin követték. Első útjuk a templomhoz vezetett, ahol hálaimát mondtak az aratás befejezésére.
S hogy az egykori politikai szervek hogyan változtatták meg a régi ünnepek jellegét, (s alakultak újkori hagyománnyá) ezt az alábbi dokumentumok igazolják:
„1899-ben Darányi István földművelésügyi miniszter rendeletbe foglalta a kissé feledésbe merült aratóünnep felújítását. Ezzel szerette volna lecsendesíteni az akkoriban forrongó agrármozgalmakat és helyreállítani az aratók és a földesurak közti jó viszonyt. Azonban kezdetben nem járt túl sok sikerrel, mert ez az ünnep sok településen nem szerepelt a hagyományok között, ezért két évvel később újra kiadta a rendeletet. Ekkor már több város és falu eleget tett a felhívásnak és kisebb-nagyobb ünnepségekkel emlékeztek meg az aratásról országszerte. Egyre több ünnepi mozzanat kapott helyett a rendezvényeken, többek között a kenyéráldás is. 1922 körül már volt, ahol az aratóünnepet a magyar kenyér ünnepének nevezték.
Az első nagyszabású, országos eseményként meghirdetett kenyérünnepet 1937-ben Szegeden tartották.
Ekkor még június 29-én, Péter-Pál napján rendezték meg a mulatságot. Országszerte hirdették a napilapok az eseményt, melyre végül százötvenezer ember érkezett Magyarország egész területéről.
A második világháború után kapott új dátumot a magyar kenyér ünnepe. 1945-ben az országgyűlés meg akarta változtatni az augusztus 20-ai ünnepnap jelentését, ezért megtette azt az egykori aratóünnepeket, aratóbálokat idéző új kenyér ünnepévé. A politikai erők ezzel próbálták ellensúlyozni a Szent István-nap szakrális jellegét. A kommunista párt úgy gondolta, hogy ha május elseje a munkások napja, akkor augusztus 20-a legyen a földművelők ünnepe”. Néhány év múlva ismét megváltozott az ünnep tartalma.
Hát így alakultak egykori ünnepek újkori ünnepekké, rosszabb esetben fajultak el, amikor nyugati mintákra alakítanak át egykori vallásos, vagy népi eredetű ünnepet. S mindezt csak azért, mert egy-egy szokás, ünnep eredetével nincsenek tisztában.
Nekünk, az elszakított területeken élő magyaroknak a keresztény, nemzeti jelleg az elsődleges a Szent István-ünnep esetében is.
Ma már természetes módon ennek része a kenyéráldás, melynek legfontosabb hozományának kellene lennie a mindennapi kenyerünk védelmének, óvásának, szeretetének, tiszteletének. Sajnos a szeméttárolók még nem ezt igazolják. Igaz, eleink a hulladékot, a kenyérmorzsát, a karácsonyi morzsát az állatoknak adták, mert az egészségükre vált. Egy morzsa sem mehetett kárba. Bár sajnálatos módon napjainkban a kenyérgyárakban sütött kenyerek sokszor ehetetlenek.
S hogy minden rosszban van valami jó: az elmúlt másfél évünk hozadéka lett, hogy sok fiatal megtanult kenyeret sütni, s arra is rájött, hogy a kovászos kenyér a legigazibb, a legfinomabb. A kenyérsütést szeretettel kell végezni – mondta nekem a huszonéves unokám, akitől én is megtanultam azt, amit jó anyáinktól elfelejtettünk, elhanyagoltunk.
Ma már az augusztus 20-ai ünnep kihagyhatatlan része a kenyéráldás. A nemzeti színű szalaggal átkötött, frissen sütött kenyeret először ünnepélyesen megszentelik, majd felszelik és végül szétosztják a darabjait. Ennek az újkori szokásnak is a múltból hozott üzenete van.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
