Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin?
Nem hiszem.
Hiszed, hogy volna olyan-amilyen németség, ha nincs – Luther?
Skócia Knox János nélkül, Finnország Agricola nélkül, Hollandia a szigorú kálvinisták nélkül? Szlovénia Trubar nélkül?
USA a puritánok nélkül?
Európa és a nagyvilág protestantizmus nélkül?
Nem hiszem.
Ezt az emlékeztető kérdéssort oldalakon át lehetne folytatni. A protestantizmus és a nemzeti irodalom mély összefüggéseiről, a nemzeti nyelveket formáló, színező bibliafordításokról, a tudományt és a kiművelt emberfőket pallérozó iskolákról, egyetemekről, a templom és iskola egysége gyakorlatáról. Vagy a demokrácia és a protestantizmus, a jogtudomány, a fizika, matematika, csillagászat, közgazdaságtan és a civilizáció, a fejlődésben is kirajzolódó protestáns inspirációkról.
A mai, 504. évfordulón himnikus magasztalás helyett a konkrétumok felvillantásával álljunk a mennyei fénybe, amely 1517. október 31. óta úgy árad a világra, hogy voltak, lesznek, akik célirányosan szólítanak milliókat a fényáradatba, s fürdetik meg szívüket és szellemüket, lelküket a csak kíméletesen áradó krisztusi fénysugárban, Annak gyógyító, minden szoláris fénynél tökéletesebb, személyes világosságában, Aki ezt mondja: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (János 8,12).
Isten világtermékenyítő közelsége ragyogott fel Luther 95 tételében, ragyog földkerekséget körülölelő fényhajlásokban és mennyei bőségben. Világpanorámánkban csak felvillantani tudunk néhány nevet, akik koncentráltan befogadták a lux mundit, a lux vitaet, a világ és az élet egyetlen igazi világosságát. Jézust.
A jézusi világosság gyermekei
A világszerte ismert angol Encyclopædia Britannica, vagy a világszerte használt német RGG (Vallás a történelemben és a jelenkorban) hatalmas anyagai mellett vannak izgalmas kisebb számadások arról az elképesztő összhatásról, amit a világtörténelem a protestantizmustól kapott. Könyvtárnyi irodalom ad számot erről.
Reformációi hálaadó imáim során a Biblia mellé odaveszem és fellapozom kézikönyvtáram gyöngyszemeit: Joachim Staedtke zürichi forráskönyvét a reformációról, W. Niesel füzeteit, Barth Károly egyházi dogmatikája 12 kötetét, Max Weber és Ernst Troeltsch korszakos vallásszociológiai elemzéseit, az 1998-as tanulmánykötetet a református teológia jövőjéről, amelynek egyik szerkesztője korunk református pneumatológusa, a heidelbergi M. Welker. És két minimunkát is: a katolikus brazil Leonardo Boff vallomását a reformáció értékeiről, és a debreceni dr. Gaál Botond A reformáció lényege c. kézikönyvét. Velük együtt hajtom meg mélyen fejemet-lelkemet a megigazítás és az ingyen kegyelem Ura, Istene előtt, a Jézus Krisztusban kapott világ és emberújító hitért…
És kérdezem…
Lett volna a matematikának új európai korszaka a kálvinista filozófus, Petrus Ramus nélkül, aki az 1572. évi párizsi szörnyű Bertalan-éjszakai vérengzésnek a francia hugenotta admirálissal, Colignyval együtt lelte mártírhalálát? A logaritmusszámítás feltalálása és kidolgozása lehetett volna a svájci kálvinista Jot Bürgi és a skót John Napier nélkül? A fény hullámtermészetét ki ismerte volna meg a holland kálvinista tudós, Christian Huygens nélkül? Vagy a repülés törvényszerűségeit ki hasznosíthatta volna a bázeli Daniel Bernoulli nélkül, aki a légnyomás kompressziós hatásait írta le 1738-ban?
És a svájci matematikus Leonhard Euler nélkül hol tartana ma a mechanika, optika, csillagászat? És a mikroszkópot és a távcsövet felfedező, továbbfejlesztő holland kálvinisták, Janssen, Swammersdam és Lippershey nélkül hol lennénk? Mennyi név, melyek szinte teljesen ismeretlenek, pedig bennük és alkotásaikban Teremtő Istenünk a létezésbe beleírt törvényeit fedeztette fel.
A hozzánk közelebbi ismertebbek
A cseh testvérek reformációs fényű közösségeiben püspökké választott Comenius Ámos János, aki Patakon is árasztotta tovább magyar diákokra a mennyei és a tudományos fényt, a nevelés és nyelvtudomány kincseit osztotta meg ezer kilométeres körben fáradhatatlanul. Kálvin nemzeti nyelvű stílusbravúrjait hordozta előadásaiban Prágától Patakig, Herborntól Polóniáig.
Fantasztikus teljesítmények születtek a barokk korszakban a protestáns józan elragadtatás és egyszerűség szellemében, az Istennek mindenért dicsőséget adó Bach lipcsei kántorkodásai évtizedeiben.
Lett volna vajon a holland klasszicista kálvinizmus nélkül a festészet bensőségesülése, amikor enteriőrök, családjelenetek, gyümölcs- és virágkompozíciók, s a hétköznapi élethelyzetek kerültek vászonra, Jan Vermeer vagy Rembrandt és sok más németalföldi művész ecsetjével? Vagy a kálvinista építészet bravúrjai születhettek volna Párizstól a nagy német hugenotta tervezésű városokig, élükön Berlinnel, Hanauval, Kassellel, Karlsruheval, Erlangennel, Mannheimmel?
Lett volna a jogtudománynak és az államtudománynak reformja és felvirágoztatása a holland Hugo Grotius, a nemzetközi jog első kidolgozója nélkül? Vagy a közjog megteremtése a német kálvinista Johannes Althusius Politika c. műve nélkül? Államformáló buzgalma megszülethetett volna Oliver Cromwellnek a puritán kálvinisták nélkül?
Lett volna 1655-ben az alkotmányjog ékeként kimunkált brit Alkotmány? És a kálvini megosztott hatalom, a paritásos, egyházi-világi egyenrangú egyháztant teremtő elvek nélkül mozdult volna a világ a demokrácia irányába? A menekültjog, a polgári szabadságjogok kialakulhattak volna a genfi konvenciók nélkül Kálvin hagyományára épülve? És a szövetségi teológiát egészen Amerikáig hajóztató puritánok nélkül lenne ma USA?
Az 1620-ban megkötött Mayflower Egyezmény nélkül, amit 41 puritán politikus írt alá és a politikának a föderális, s egyben teokratikus, Istent szolgáló karakterét nem hagyják későbbi korokra?
Kant és Hegel nélkül elérhetett volna a filozófia égi reflexív és földi erkölcsszabályozó erejének teljébe? Albert Schweitzer vagy Dag Hammarskjöld evangélikus gyökereiből egész Afrika és a nemzetközi diplomácia keresztyén irányvétele elképzelhetetlen.
Végtelen protestáns alkotóművek ragyogják a krisztusi fényt
Elég egy rövid séta a Debreceni Kollégiumban, hogy a magyar kálvinista alkotószellem évszázadokon át nemzetformáló, nevelő, tudományművelő eszmecsúcsainak garmadájával szembesüljünk. Soroljam? Szenczi Molnár Albert, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Arany János, Jókai Mór, Petőfi Sándor, Tompa Mihály, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Németh László, Gulyás Pál, Nagy László, Szabó Magda. Vagy Erdély nagyjai? Kemény Zsigmond, Szabó Dezső, Áprily Lajos, Sütő András, Kányádi Sándor, Jékely Zoltán, Wass Albert. A Bolyaiak. S a nagyságos Bethlen, Bocskai, Báthori fejedelmek kálvinista hite. Vagy evangélikusként Berzsenyi Dániel és Reményik Sándor…
Töredékes számadásunk, szellemi hadaink szemléje itt most ezzel véget ér. De nem azok sora, akik nemzetünket és a nagyvilág népeit protestáns hitükkel és tudományukkal, művészetükkel, tehetségükkel, két kezükkel és szorgalmukkal gazdagították.
Áldottak a magvetők, akiknek keze és szelleme nyomán Krisztus neve ma is ott ragyog a haza és a földkerekség horizontján és emberszívek milliárdjaiban…
Valóban: Soli Deo Gloria.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
