Ma este a budapesti Szent István-bazilikában tartják Kóbor Jánosnak, az Omega együttes legendás frontemberének gyászszertartását. E pillanatban nagyon sokan, több százezren-millióan érezzük ugyanazt az egyelőre még feldolgozhatatlan és felfoghatatlan hiányt.
Amikor értesültem Kóbor János halálhíréről, másnap azzal a hiú reménnyel ébredtem, hátha csak én háborodtam meg, vagy egy rossz álom csupán. Hiszen egy Legendát nem ragadhat csak úgy el a halál!
De nem vagyok ezzel egyedül. Amikor felvetettem Szűcs Dánielnek, a Felvidék.ma vezető szerkesztőjének, hogy írnék egy személyes megemlékezést Meckyről, annyit válaszolt csak, tökéletesen rímelve a magam belső indulataira:
„olyan ez most, mintha elzárták volna a vízcsapot: eddig tökéletesen természetes volt, hogy ő, a Legenda van és lesz is, nincs is miről beszélni, nincs miért különösebben gondolni rá, ahogy a vízre se gondol az ember, hanem csak kitölti és megissza. Kell a létezéséhez. De ha elfogy, kiszárad. Valahogy így érez most a „zenei énem”…”
Az az út, amely 1962-ben kezdődött, 2021. december 6-án véget ért. Még akkor is, ha
maga Kóbor János is többször nyilatkozta, hogy az Omega akár az alapító tagokat is túlélheti. A szőke, bozontos „régi csibész” hangja, mosolya, energiája, lendülete azonban pótolhatatlan.
A halálban nehéz kegyelmet találni, ez rá is érvényes, főleg annak tudatában, hogy kiskorú gyermeke is gyászolja az édesapját. Az Omega egyszer koncertezett Benkő László nélkül. Történt ez nálunk, a Felvidéken, a Bátorkeszi Borfesztivál keretén belül 2017-ben. Kóbor János akkor elcsukló hangon tájékoztatta a közönséget, hogy mellette üres egy hely, Benkő László egészségügyi okok miatt nem jöhetett. Benkő utána felépült, az újabb koncerteken már ott volt, tavaly novemberben hunyt el.
Kóbor hangsúlyozta, ez elsősorban érzelmi veszteség, a zenét lehet pótolni, de nem tudta megmondani, hogy ha lesz még koncert, hogyan tudja elviselni azt, hogy jobbra néz, és nincs ott a Laci.
Bár tervezték, hogy jövőre az Omega fennállásának 60. évfordulójára méltó rendezvénnyel emlékeznek, ez a megpróbáltatás éppen a saját halála miatt marad el.
Omega-koncert Siófokon, 1983-ban (Fotó: Oriskó Norbert/Felvidék.ma)
Vajon mitől vált ez a férfiú Magyarország talán legismertebb és legszeretettebb emberévé? Ha egy szót kell kapcsolnunk a nevéhez, ez csakis ez lehet: Omega. És mitől más az Omega, mint a többi zenekar? Senki sem akart vezért játszani, a csapatmunka volt a meghatározó. Ha új kihívások érkeztek, az együttesek nagy többsége nem tudott megújulni, ami gyakran a feloszlásukig vezetett, néha több búcsúkoncerttel is kísérve.
Az Omega sosem búcsúzott, hanem rendre újított, és gyakran még jobb lett.
Egyértelmű, hogy már a hatvanas évek végén örökzöld slágerek születtek az 1962-ben alakult Omega jóvoltából, a zenekar viszont akkor vált az ország legnépszerűbb zenekarává, amikor az együttest Kóbor János mellett Benkő László, Debreczeni Ferenc, Mihály Tamás és Molnár György alkották. Azaz, az 1971-ben felállt csapat. És ők álltak a Hősök terén valamennyien 2014-ben is, amikor több százezres közönség előtt játszottak az úgynevezett Szabadságkoncerten.
A hetvenes évek végén másodszor is újítottak, az űrrockot (ennek a korszaknak a lemezei: Időrabló, Csillagok útján és Gammapolis) olyan magas színvonalon „találták fel”, hogy vitán felüli volt az elsőségük a magyar rockzene életében. Jómagam a nyolcvanas évek elején is több olyan Omega-koncerten vettem részt, amelyen nemcsak a Petróleumlámpa nem csendült fel, hanem a ma is a legnagyobb slágerként ismert Gyöngyhajú lány sem, a közönség nem követelte őket.
Ami viszont kihagyhatatlanná vált, az a Napot hoztam, csillagot, az Égi vándor vagy az Ezüst eső…
És ennek a zenekarnak a vezéralakja volt az a Meckynek becézett Kóbor János, akinek számára alapvető fontossággal bírt, hogy csak olyan dalszöveget énekel el, melynek mondanivalójával, üzenetével azonosulni tud.
Ugyancsak fontos dolog, hogy az Omega számos olyan együttesnek adott fellépési lehetőséget előzenekarként, amelyeket az egypártrendszer alatt akadályoztak.
A rendszerváltozás idején az ötvenes éveikben jártak. Kóbor nagyon örült a határok megnyitásának. Egy balatonaligai beszélgetésünk során így fogalmazott: „A határtalan szabadság híve vagyok”.
A szerző Kóbor Jánossal Balatonaligán 2004-ben (Fotó: Oriskó Péter/Felvidék.ma)
1994-ben bőrig áztunk a Népstadionban tartott koncerten, de maradtunk. Akkor azt hittem, talán utoljára láthatom őket, hiszen 7 éves szünet után álltak színpadra, de szerencsére még több tucatnyi alkalommal átélhettem az Omega nyújtotta csodát.
Az ötvenedik évfordulójukat örökifjakként ünnepelték, nem egy koncerttel, hanem egész évben tartott koncertsorozattal. Talán épp ötvennel!
Az újítás folyamatos volt, az Omega nem ült a babérjain. Öröm volt látni, hogy emberek ezreivel töltötték meg az Isten házát. Jöttek a templomi koncertek az Oratóriummal, és jött a Testamentum, és Kóborék a lélek hangján szóltak hozzánk. A legutolsó lemezüknek már a címei is sokatmondóak: A Sötétség kapuja, A Föld árnyékos oldalán, A lángoló huszadik század, Varázslatos, fehér kő, Mennyben az angyal, Huszadik századi városlakó, Jöjj, Szabadító!, Álom XXI. század, A holló, A démon, Ideje a pontot kitenni, Hangyanép (Szörnyű porszemek), Gloria et honor Deo, A Látogató, Légy hű magadhoz!, Álomszínház, Halotti beszéd, Utolsó ítélet.
A halált idéző és hátborzongató címek ellenére még a Testamentummal sem akartak búcsúzni. Csak összegezni, és emlékeztetni a Teremtő felsőbbrendűségére.
Omega-koncert Somorján, 2019-ben (Fotó: Oriskó Norbert/Felvidék.ma)
A szabadságszerető Kóbor nem akart senkit befolyásolni, de az a természetesség, kedvesség, baráti őszinteség és nyíltság, amellyel haladt az úton, sok követőre talált. Követtük, figyeltük. Az Omega működésének utolsó két évtizede azt sugallta, hogy a hitre nagyobb szükségünk van, mint valaha.
Ahogy azt is, hogy becsüljük meg a jelenünket is. Az Égi jel stúdióalbum utolsó számának záródala az Egy nap a teremtésben címet viseli, benne hangzanak el a következő sorok:
„…attól még, hogy holnap meg kell halnunk, Ma ajándék / A föld és ég”.
És most az utazó a földi lét végére ért, megtörtént az, amit még az 1978-ban megjelent Égi vándorban énekelt: „Nem a Földön születtem, / De ez a föld a végzetem.”
Mindent köszönünk, Isten veled, és jó utat, Égi vándor!
Oriskó Norbert/Felvidék.ma
