Fellázadtak, leverték őket, volt egy rakás hősi halott… Mire mentek véle? – de sokszor hallom, olvasom ezeket a hazugságra csábító kijelentéseket. Ám mégis el kell magyaráznunk, mert a hallgatás helyeslés lenne, rossz példa és a romlottság terjedése.
Valóban, mire is mentek?! Ha csak annyira, hogy megtanították a gonosztevőket, tiszteljék a magyarokat, hogy legyen okuk félni és rettegni, ha a vesztünkre törnek! És példát mutattak, főleg gyermekeiknek és az utókornak: jellemből, helytállásból, igazságérzetből. Ennyi is elég ok.
Valaha, jó harminc éve egy kollégám panaszkodott, hogy két korona egy liter tej, de az ő apja tehenet tart, kaszál, takarmányoz, fej, és ez talán háromszoros önköltséget is jelenthet, ami teljesen észszerűtlen. Próbáltam az apja védelmére kelni, hogy mi most ezer vagy ezerötszáz év múltán is itt vagyunk, azt pont ilyen észszerűtlen, felfoghatatlan, „haszontalan” magatartásnak köszönhetjük.
Ellenálltunk, amikor behódolhattunk volna, magyarok maradtunk, amikor más nyelven lehetett nagy karriert csinálni, templomba mentünk, amikor az iskolából vagy munkahelyről is kicsaptak miatta, és nem jelentettük fel a szomszédot vagy munkatársat, amikor még fizettek is érte.
Csupa irracionális dacolás! Mert magyarnak maradni, Jézust követni, emberségesen élni irracionális. Vagyis értelmetlen és észszerűtlen. „Kín volt itt mindig a dacnak legízesebb tápláléka!” – írta Ady. Sok-sok mégis, csak azért is vagy mégse, csak azért se! Önpusztítás ez, vagy éppen az ellenkezője: az élni akarás?! Jelenlétünk minket igazol. Csak annyi a másokat felháborító és sértő bűnünk, hogy nem pusztultunk bele, megmaradtunk, magyarok maradtunk és keresztények. Persze nem veszteségek nélkül, ám egyelőre az elmúlt másfél évezred sírjaiban máig ható genetikai folytonosság van jelen az Kárpát-medence egész területén. Ez is elegendő ok, hogy utáljanak. Stendhal írta valahol: „eleget éltem ahhoz, hogy lássam: a másság gyűlöletet szül”.
Mindig azt akarják velünk elhitetni, hogy érdemtelenek vagyunk erre a földre. Már a 451-ben Galliában (a mai Párizstól keletre) Atillát úgy állítják be, hogy micsoda hatalmas vereséget szenvedett. Valóban nagyok voltak veszteségei, de ő maradt állva a csatatéren, az ő harcosai gyűjtötték be a hadizsákmányt, és néhány hónap múlva már Róma is meghódolt előtte. 907-ben napnyugaton kiadták a jelszót, hogy „a magyarok kiirtassanak” („Decretum (…) ugros eliminandos esse”), de a pozsonyi csatában olyan leckét kaptak magyarságismeretből, hogy közel egy évszázadig nem mertek a Kárpát-medence felé hadjáratot vezetni. Árpád ugyan halálos sebet kapott, de a fiai az ő örökségét és példáját folytatták, mert látták a közvetlen példát és ismerték az ősök történelmét, a hagyományokat.
Ám csak akkor van értelme a történelem ismeretének, csak akkor nyerünk belőle tapasztalatot, ha hiteles tényekre támaszkodunk: értékelve a sikert, tévedést és kudarcot egyaránt.
Akkor tanulhatunk belőle, hogy megértsük valós helyzetünket, és megalapozzuk a lehetséges élhető és értelmes jövőt. Tanulság és tapasztalat: hagyomány, hit, szellemiség és életkedvet adó lélek kell a megtartáshoz, megmaradáshoz. Nem csupán fizikailag leírható táplálék. Annyi az állatnak is elég! Az a többlet kell, amit egy materialista szolgalélek soha nem bír felfogni.
Nevetségesnek tűnik, hogy nekünk az egyetemen még vizsgáznunk is kellett olyan tantárgyból, hogy tudományos ateizmus. Ám az nem vicces, hanem szomorú valóság, hogy bár ezt a megnevezést már alig használják,
de más köntösbe burkolva az istentagadás elárasztja a világot: sajtót, tömegtájékoztatást, könyvkiadást, politikát, közoktatást és kutatást.
Mindezt olyan címszavak alatt, hogy baloldali, szocialista, liberális, tudományos, demokrata, progresszív, haladó, materialista. És a szólásszabadság örve alatt nem csupán megengedett (vagy itt-ott már kötelező) az emberidegen eszmék és maszlagok terjesztése, hanem odáig fajult, hogy ha valaki az emberi alapértékek védelmében szembehelyezkedik ezekkel a tévtanokkal, akkor azt akár a szólásszabadság korlátozásának is minősíthetik. Ezt a közösségi háló nem is tagadja, mert éppen ilyen indokokkal tiltja be vagy korlátozza a normalitást követelők oldalait. A nemzet-, család- és gyermekvédelem pl. „sérti a közösségi elveinket”. Micsoda álszent barbarizmus!
Mivé is lett a vén Európa öröksége?! Elveti, megtagadja, meggyalázza, elfűrészeli saját gyökereit.
Nem kell a keresztény erkölcs, Jézus és a tízparancsolat. Nem kell a görög bölcsesség, amely emberséget, az emberi mértéket, testvéri szeretetet, az istenek tiszteletét hordozza eposzai, dalai és drámái által. Ezek helyett pénzzel és hatalommal önkényesen szervezett „szabadságot, egyenlőséget és testvériséget” hirdet, amelyben minden ellenvélemény tilos!
Szabad teret kap viszont az emberidegen fajtalankodás, az aberrált lélekrombolás, az emberi alapértékek megkérdőjelezése, a bűn tisztelete: drog, eutanázia, nemi átalakítás, LMBTQ propaganda, etnikai tisztogatás, fegyverszállítás. Micsoda gerincsorvasztó ragály! Ha ezt egy nagyhatalom pénzével, szervezeteivel és hivatalos állásfoglalásaival is támogatja, akkor mi a különbség Hitler vagy Sztálin diktatúrája és az USA leigázó és kirekesztő terrorja között? – kérdezi az egyszerű polgár. S talán már ő is rájött, hogy nem sok, de nem mer szólni, mert letiltják, elvágják, lehetetlenné teszik.
A görög bölcsesség ideje lejárt, immár nem is kíváncsiak a tanulságaira, amikor a zsarnok Keronok jóhiszeműen azt gondolják, hogy helyesen járnak el, ha a megijesztett többséggel gyarló emberi törvényeket szavaztatnak meg akár az isteni rend hagyományai ellenében is. Ám ez már ennek a zsákutcába tévedt világnak az önfelszámolása. Tanulhatnának Szophoklésztól, ha olvasnák és megértenék. Mert a helytelen felismerések rossz és veszélyes döntésekre vezetnek, ami ellen forradalom vagy lázadás tör ki, és a népharag söpri el a szemetet:
„Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.
Tűzhelyemnél nincs helye,
Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.” (Szophoklész: Antigoné)
(Mihályi Molnár László/Felvidék.ma)
