2023 nem a nemzeti és etnikai kisebbségek éve volt, és várhatóan 2024 sem lesz az. A nemzeti kisebbségek már egy ideje politikai értelemben defenzívában vannak; Európában is egyre több állam vezeti ki a jogrendjéből a kisebbségek identitásának megőrzését garantáló rendelkezéseket. Amíg az 1990-es években számos előrelépés történt ezen a területen, napjainkban visszalépésekről tudunk beszámolni.
A folyamatot jelentős mértékben felgyorsította az éppen átalakuló világrend, illetve az orosz–ukrán háború.
Az elmúlt években megfigyelhető volt a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetének „biztonságiasítása”, vagyis a biztonságpolitikai szempontok megjelenése a kisebbségekről szóló szakmai diskurzusban, valamint a nemzeti kisebbségek biztonságpolitikai tényezőként való láttatása politikai szereplők által, háttérbe szorítva a kérdés emberi jogi vetületét. Erre ráerősített Oroszország politikája és különösen Ukrajna elleni agressziója, amelyet az orosz vezetés az Ukrajnában élő orosz ajkú kisebbség védelmével indokolt. Ez a nyilvánvalóan igaztalan érvelés lehetőséget adott számos politikai erőnek, hogy a kisebbségeket stabilitási tényezőként tüntessék fel.
2022 februárja óta világrendünk válságát számos regionális szereplő kihasználta arra, hogy a rendezetlen kisebbségi kérdést egy huszárvágással oldja meg.
Jó példa erre Hegyi-Karabah, ahol Azerbajdzsán tavaly ősszel egy több évtizedes etnikai szembenállást zárt le néhány nap alatt katonai úton, a gyakorlatban etnikai tisztogatást hajtva végre a területen élő helyi örmény lakosság elüldözésével.
Biztonságpolitikailag is fontos a kisebbségi kérdés
A határon túli magyarság szempontjából ez kedvezőtlen fejlemény, hiszen a magyar közösségek az eddigiekben és a jövőben is békés úton, a jog erejét felhasználva érvényesítik jogos érdekeiket, nem jelentenek biztonsági fenyegetést a területi államra nézve.
Ezért bármely olyan tendencia, amely a kisebbségi kérdést nem emberi jogi, hanem biztonságpolitikai keretben jeleníti meg számunkra semmiképpen sem előnyös.
Mi várható 2024-ben ebben a regionális és világpolitikai keretben Európában a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme terén? Röviden: nem túl sok jó.
Az Európai Tanács utoljára három évvel ezelőtt fogadott el jogi kötőerővel nem bíró jelentést a nemzeti kisebbségek védelméről (Kovács Elvira jelentését), a délszláv háborút követő nagy horderejű politikai megoldásokra pedig jelenleg nem látszik lehetőség.
Az Európai Unió (EU) kategorikusan elzárkózik a kérdéstől, ahogy az látszott a Minority SafePack kisebbségvédelmi kezdeményezés 2021-es elutasításából.
Az uniós fellépést számos jogi és politikai akadály nehezíti.
Több tagállam határozottan elutasítja, hogy a nemzeti kisebbségek védelmét európai uniós szintre emeljék, így ha a következő néhány éven belül napirendre is kerül az EU alapító szerződéseinek módosítása, arra minimális esély mutatkozik, hogy konszenzus szülessen az EU hatásköreinek kiterjesztéséről e területen.
Idén júniusban továbbá európai parlamenti választásokat is tartanak, a testület új összetétele azonban kevésbé releváns, hiszen az Európai Parlament az eddigiekben is támogatta a nemzeti kisebbségek védelmét, a kérdést az Európai Bizottság és a tagállamok kormányai akasztották meg.
Magyarország az elmúlt 35 évben zászlóvivője volt a nemzeti kisebbségi kérdésnek, ideértve az uniós szintű kisebbségvédelem szükségességének hangsúlyozását, valamint a határon túli magyarság érdekeinek érvényesítését a kétoldalú kapcsolatokban.
A mostani politikai helyzet azonban hazánk cselekvési lehetőségeit is jelentősen beszűkíti.
Bár Magyarország 2024. július 1-jétől fél éven át az Európai Unió Tanácsának soros elnöke lesz, nem várható, hogy a magyar EU-elnökség hatékonyan fogja megjeleníteni a nemzeti kisebbségek uniós védelmét.
A hazánk előtt az elnökséget betöltő Belgium, valamint a magyar elnökséget a sorban követő Lengyelország sem támogatja a kérdést, ráadásul a magyar EU-elnökség idején fognak átalakulni az uniós intézmények az európai parlamenti választásokat követően, ez pedig jelentősen korlátozza a magyar cselekvési képességet.
További jelentős probléma, hogy a magyar kormánypárt fő európai szövetségesei szinte valamennyien ellenzik a nemzeti és etnikai kisebbségek uniós szintű védelmét, így Budapest nehezen találna politikai partnereket a kisebbségvédelmi kezdeményezései támogatásához.
Mi várható a Kárpát-medencében?
A Felvidéken és a Délvidéken tavaly tartottak parlamenti választást – magyar szempontból előbbi kudarccal, utóbbi sikerrel zárult. A Vajdasági Magyar Szövetség megerősítette a pozícióját a szerb parlamentben,
a felvidéki Magyar Szövetség pedig bár nem jutott be a pozsonyi parlamentbe, a júniusi EP-választáson megpróbálhatja visszaszerezni az európai parlamenti képviseletét.
Erdélyben idén többszörös választási év lesz: négy választást tartanak az országban, ami a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek is kihívást jelent.
Továbbra is Kárpátalja van a legnehezebb helyzetben; a háború borzalmai mellett a kárpátaljai magyarok kisebbségi jogai a decemberben elfogadott ukrán kisebbségi törvény módosítása ellenére sem tekinthetők rendezettnek, a kárpátaljai magyar politikai érdekképviselet mozgásterét pedig jelentősen beszűkíti a magyar–ukrán kétoldalú viszony.
A nemzeti kisebbségek politikai értelemben defenzívában vannak, ami a jogvédelmi tevékenység fokozására sarkall minket.
A bíróságok előtti jogérvényesítést nem vagy kevésbé terhelik a számunkra negatív (geo)politikai fejlemények. Minél több ügyet kell megnyerni a nemzetközi bírói és egyéb fórumokon, hiszen jelenleg ezek képesek a legnagyobb eredményeket elérni a határon túli magyarság jogi helyzetében.
A határon túli magyaroknak továbbra is a jog a legerősebb fegyver; a jog erejében az aktuális politikai kudarcok és a mozgástér beszűkülése miatt sem veszíthetjük el a hitünket.
(Tárnok Balázs, Magyar Nemzet/Felvidék.ma)
