A mai nap a megváltás tökéletes művének egyik feltétele
Ki veszi észre csütörtöki rohanása, nyüzsgése közben, hogy üdvtörténeti jelentőségű ünnepünk van? Krisztus Urunk mennybe vételének ünnepe. De nem csak az Ő ünnepe ez, hanem valamennyi teljesebb léttávlatra vágyó emberé. Az üdvözítés történetének fontos, nélkülözhetetlen állomásaként. Hiszen a karácsonyi testet öltéstől fogva, Jézus 33 évnyi földi szolgálatának sok csodáján és tanításán át, a golgotai kereszthalál drámáján és a húsvéti üres sír rendkívüli eseményén keresztül a mennybevitel záróakkordjáig egy egész és valóban teljes, mennyei Atyánktól elrendelt váltságmű teljessége áll előttünk. Ami ebből a földön, emberi tapasztalások és bizonyságtételek révén érzékelhető volt. Tér-idői eseményként, megörökítve az evangéliumokban, újszövetségi levelekben. Ha ebből a teljes és tökéletes, páratlan váltságműből csak egyetlen esemény is hiányozna, emberi hőstörténetről lehetne beszélni, de nem emberiségtörténeti, kozmosztörténeti váltságműről. 75 évnyi földi vendégeskedés után is még mindig érthetetlen számomra, hogy a krisztusi tökéletes váltságmű nélkülözhetetlen záróakkordja, a mennybe vitetés, vétetés napja miért nem piros betűs ünnepnapunk?
Már a teológián minden hallgatónak kötelező megismerkedni a bibliai héber és a görög nyelv titkaival, eredeti jelentéstartalmaival. Ki ne vette volna kezébe az alapos és alapvető klasszikus szótárakat, például a bibliai görög ősszövegek tanulmányozásához a Nestle-szótárt? Ebben a mennybevitetést még a nagyheti „Isten dráma” előtt megjövendölő kulcs Ige így szól: HA FELEMELTETEM A FÖLDRŐL, MAGAMHOZ VONZOK MINDENEKET (János 12,32). A szótár ennél a versnél megjegyzi: az itt szereplő HA emeli ki a mennybe emeltetés rendkívüli jelentőségét, üdvesemény jellegét. Ugyanis ha nem történik meg a mennybemenetel, és minden a földön marad, földi méretű nagyszerű küzdelem marad, nélküle a sokakat vonzó, felemelő, a földi bűnökhöz, kereszthez, halálhoz szögező létezési végzetszerűségből soha meg nem szabadulhatunk. Enélkül diadalt ülne rajtunk az immanentizmus, a beszűkült és szemléletbomlasztó léthorizont-szűkület. Reménytelenül, halálnak vetettségnek kiszolgáltatva múlnának napjaink.
De Isten nem a torzók Istene
De minden földi bezártságnak és lezártságnak, végességnek és reménytelen sorsszerűségnek új távlatot, mennyei és örök horizontot adott Jézus mennybe vitetése. (Vitetés, vételezés, mert nem rakétaként száguldott a mennybe, hanem az atyai kéz, s az angyalok emelték őt, ahogyan ők hozták le a mennyből a titokzatos szent éjszakán Bethlehembe). Ezért a földi sorsfordító páratlan eseménysor láncszeme. Nestle tudós pontossággal ezt írja: Jézus életének ez a mozzanata az emberi és a kozmikus üdvözítés földi-mennyei, isteni történetében a conditio sine qua non – ami nélkül nem fordult volna át a véges Jézus-történet végtelen és örök Krisztus-történetté, győzelemmé, a teljesség örömeseményévé. Ha ez nem következik be, akkor nem ülhet az Atya trónja mellé Krisztus, nem folytathatja szakadatlan mediátori, közbejáró, univerzális főpapi szolgálatát. Azokért, akik a földi világban mennyei segítséget kérnek, a történelemben nemcsak vért, könnyet, háborút, pusztulást, elmúlást látnak, hanem minőségileg új hazát remélnek, keresnek, s a megváltás égi-földi teljességében hisznek. Ha nincs mennybeviteli távlata Jézus egész húsvét utáni feltámadott létének és valóságának, akkor összeomlott volna nemcsak a tanítványok reménysége egyszer s mindenkorra, hanem elveszítette volna az emberiség az üdvösség szent tudományát, életmentő tudását, az emberi lélek a tápláló mennyei kenyerét és italát, az evangéliumot. A HA és a DE nélkül minden torzó maradt volna. Isten azonban nem a torzók, hanem a remekművek Istene. Nem a befejezetlen szimfóniáké, hanem a győzelmi himnuszok és halleluják szerzője. Ilyen fantasztikus jelentőségű, üdvtörténeti tartóoszlop a mennybevétel ünnepe. Ennek kulcsa a jánosi Ige, ami azonnal egyetemes, univerzális üdveseménnyé tágítja Urunk mennybe emeltetését. Nem önmagáért, önmagának szól ez a mozzanat, történés sem. Nem saját önmentéséről, hanem az embervilág megmentéséről szól ez. Arról, hogy Ő vonzani akar, mint kozmikus mágnes a szétszóródott vasreszelékeket, ellenállhatatlanul magához akarja vonzani mindazokat, akik az övéi. Amint főpapi imájában kéri: Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok (János 17,24). Nem Jézus-ünnep kizárólag a mennybemenetel ünnepe, hanem pantasz-omnia-ünnep, a vonzásba emelés, mindenek Jézushoz vonzásának titokzatos és fenséges ünnepe.
A mennyei teljességre hívás létszentelő napja
Ahogyan a svájci református nagy igehirdető és igehirdetés-tanító professzor, Rudolf Bohren írja: Te teszed gazdaggá az életet, a mi életünket. Te teszed az életet örökkévalóvá, az én életemet is. Az éjszaka lassan kivilágosodik, új nappal kezdődik. Igen, ez az. Jézus kivon, kivonz a magányból, a csalódásból, a csőlátásból, a beszűkítő fóbiákból. Betegségfélelemből, halálfélelemből, háborúfélelemből, pusztulásfélelemből, klímafélelemből… A Krisztus által vonzott ember új távlatra ébred. A fóbiák, a fóbiás éjszakák után új napra. A Krisztus által hordozott élet távlatosságának tágasságára, örömére. Úgy is nevezhetjük ezt a napot: a mennyei teljesség vonzására ébredtek ünnepnapja. A hétköznapokat, a szürkeséget Isten-ragyogásba vonó nap ez. Hogyan is távozott Jézus negyven húsvét utáni napját követően a mennybe? Lukács, az üdvesemények tudósítója, az alapos orvos-tanítvány evangéliuma végén igazi kozmikus és üdvtaktussal, felütéssel zárja remekművét: Jézus kivitte a tanítványokat Betániáig. Felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe (Lukács 24,50-51). Áldással távozott az átkok földjéről. Magához vonzotta a tanítványok tekintetét, szívét, reményét. Kozmikus happy end-del ajándékozta meg a világot. A mindenféle fóbiából kivonzó, győztes személyével kiemelő módon, a mindenek ellenére áldó keze által teljessé lett, valódi dimenzióváltást ígérő és adó, személyes üdvösség nappá. Igazi létszentelő, rehabilitáló, beteljesítő látások szent napjává. A benediktusok, az áldások napjává.
Georg Weissel, az egykori lengyel-litván Königsberg evangélikus lelkésze számos énekversével ihlette meg Bachot. Egyik örömkantátáját éppen a mennybemenetel ünnepére komponálta Weissel soraira:
„Szívem ékes koronája, örömárasztó drága Napom, maradj velem Uram, minden napon. Semmi hiábavalóság fényedtől meg ne fosszon. Te légy jutalmam, mennyei kenyér. Igéd lelkemben él, s tart meg Benned, így lesz enyém az öröklét”. Legyen mennybevétel szent ünnepén egy boldogító perced, amikor átérzed, megízleled a krisztusi költő szavainak távlatosságát: Szívem ékes koronája, örömárasztó drága Napom, maradj velem ezen a napon, s minden napon!
(Dr. Békefy Lajos)
