Betlehemben már minden szállás foglalt volt, amikor ők megérkeztek. Mária, a megtestesült Igével megáldva és József. Látszott rajtuk, hogy nem a mi házunk volt az első, ahol kopogtattak, – nálunk tán ők voltak az ötvenedikek, akik aznap szállást kerestek maguknak. A család feje voltam. Tele volt a ház, s nekem elegem volt már az egészből. A haragtól, a tehetetlenségtől, no meg a fáradságtól már alig álltam a lábamon.
Azonnal elküldtem volna őket, de meghökkentett, ahogy ők csak álltak és vártak ott a bejárat előtt szótlanul. Végre József rám nézett:
– Tényleg nincs semmi helyed?
– Nincs! Hiába álldogáltok itt. Menjetek arrébb! Na, induljatok!
– Tényleg nincs? Sehol sincs? Lásd a feleségemet, nemsokára eljő az órája – mondta József, lassan, szinte alig hallhatóan ejtve ki a szavakat.
Akkor egyszerre eszembe jutott az elhagyott, félig romos istállóbarlang, amit oly régóta nem használok, mert már semmire se jó. Bár amikor legutóbb ott jártam, láttam, hogy még valami jászolféle is volt benne.
– Ott, arra a város végén – vetettem oda foghegyről, s kinyújtott karral mutattam nekik az irányt, majd szó nélkül sarkon fordultam, s behúztam magam mögött az ajtót.
Nem tudtak mit tenni, elindultak arra, amerre mutattam. Amint mentem befelé a házba, a szívem mélyéről valami ismeretlen, furcsa érzés kezdett feltörni. Nem lett volna szabad így viselkednem. Legalább egy jó szót szóltam volna hozzájuk. Szégyen és indulat kavargott bennem. Majd, magam sem tudom miért, egyszer csak kirohantam a hátsó bejáraton. Szerszámot ragadtam, s a kert alatt egy rövidebb úton elébük vágtam. Az istálló romjain keresztül besütött a hold.
Nekifogtam takarítani. Akkor villant belém, hogy nemcsak az istállóban van mocsok és trágya, de az én szívemben is, ha ezekkel az emberekkel képes voltam ezt megtenni, ha így tudtam velük viselkedni. Megvetést érzetem magammal szemben és siettem, ahogy csak bírtam. Amikor az utolsó villányi trágyát és szemetet is kidobtam, majd helyébe friss szénát hintettem a földre, ők lassan vánszorogva épp akkor érkeztek az istálló bejáratához. Máig sem bírom elfelejteni meglepődött, tágra nyílt szemüket, hálás tekintetüket. S magam sem értem, miért, de előbb térdre, majd arcra borultam előttük és valami bocsánatfélét motyogtam.
Ekkorra már Mária is leszállt a szamárról, és József által támogatva odajött hozzám. Felemelték az arcomat, s a karomnál fogva felsegítettek a földről. Egymásra néztek, aztán rám. Már a kezük érintésétől elindultak a könnyeim, de amikor rám tekintettek, egyszerre végtelen forróság járta át szívemet. Pedig én nem tettem semmit, csak az istállómat takarítottam ki, azt, amit évek óta elhanyagoltam! Amint felemelkedtem a földről, könnyű lett a szívem, s úgy éreztem, lelkemet betölti egy eddig ismeretlen öröm ragyogása. Sietve indultam haza, hogy pólyát, takarót hozzak, amit majd a jászolba lehet teríteni a megszületendő kisded számára.
(P. I./Felvidék.ma)
