Mottó: Most tükör által, homályosan látunk,
akkor pedig színről-színre (1Kor12)
Kardinális kordiális kérdés
Könnyen játszol a szavakkal, mert van hozzá fantáziád, meg éltél is már annyit, hogy kapásból tudod, mekkora a súlyuk, mikor, mitől pihekönnyűek – jegyezte meg egyik ismerősöm Léterő-Erőnlét című könyvem vidéki bemutatója után, a beszélgetés során. Most eszembe jutnak a szavai. Hiszen igyekszem piemonti és toscanai csendszigeteimen – templomokban, múzeumokban, tárlatokon, vagy hegyi és tengerparti emlékgyűjtő, talán földi létből történő közelibb-távolibb kiballagásom, haza-zarándoklásom előkészítéseként – arányos, távlatos sziluettet rajzolni életem eddigi eseményei köré. Egyfajta visszatekintéssel, a visszanézés idő és térjátékával szeretném úgy csoportosítani az eseményeket, hogy egyszerre legyen láthatóvá az isteni dimenzió, az igazi lét-, és üdvösséghozó Isten tükör, meg a földi biográfia, életrajz lezárult dimenziója. Mégis mozgatható mozaikrészlet sokaságként, sorstükörként, mert vallom: csak ebben a dimenzió tágasságban kapják meg helyi értéküket, és üzenet értéküket életünk eseményei. Az enyém és a tiéd. Kis és nagy történések, a maguk különös játékával, amikor egy-egy picinynek látszó mozzanat, szó, gondolat, mondat, találkozás, helyszín, cselekmény nagyobb hatású egész élettörténetünk teljessége szempontjából, mint az életrajz által dátumokkal kimerevített rövidebb-hosszabb fordulatai.
Mit tükröznek a tükrök?
A tükör szót Pál apostol hitbölcseletileg Isten mélységekbe vezető szeretet himnuszából veszem. Hetvenhét évem visszapillantó tükrében szemlélődve, csak egyezni tudok a valódi nagy életfordulatát a damaszkuszi úton átélt népek apostolának megállapításával. Bármit próbáljunk is tükröztetni életünk visszapillantó tükrében gyermekeinknek, családunknak, hívő testvéreinknek, az utánunk zarándokló generációknak – a szűkebb és tágabb létezési körök zarándokainak, meg kell békülnünk azzal a ténnyel, feltétellel, hogy sorsunkat, az emberi, földi létezést, s a létet magát, Istent pedig leginkább nem a szemeinkkel láthatjuk meg igazán, hanem szívünkkel és hitünkkel. Micsoda fenséges és igaz konszonancia született így a Biblia üzenetei és St. Exupéry kis-herceges világlátása között! Ezért is játszom most szent, felelős komolysággal a szavakkal: kardinális kordiális kérdés. Hogy érthető legyen egészen: a legfőbb kérdések, amelyek sorsalakítóak, a földi lét értelmére vonatkoznak (Miért vagyok? Mi a célja az életemnek? Miért pont most kell itt élnem? Kikért és miért dolgozom? Mi a hitem iránya, végcélja?). Kardinálisak. De olyan tartományba visznek minket e kérdések, amelyek egyszerre egyetemesek és a legszemélyesebbek. Ameddig látásunk nem, de hitünk és szívünk érzékelése, szellemi látása elér, évezredek kultúráiba, élő, volt népek hitvilágba, történelmébe pillantunk. Ez a mini-konfesszió, rövid hitvallássorozat láthatatlan betűkkel már megíródott bennem, benned. Egyes számban, a közösségi nagy történelemtávlatok többes számú históriái között. És egyes szám második személyben, az én-Te örök viszonylat rendszerben, igazodási, viszonyítási rendszerben, az istenkapcsolatban.
Lelki előjáték, prelúdium enyéimnek, az olvasóknak
Valójában most e sorokkal prelúdiumot, előjátékot jegyzek le saját személyes létszimfóniámhoz, Istent magasztaló sorsfúgámhoz, abban a szó szerinti értelmezésben, amit a prelúdium szó hordoz: a zenekarban a maguk hangszerével együttműködő zenészek bemelegítésére utal. Valamikor még a zeneműveket hallgatók számára is természetes volt, hogy egy nagyobb mű előtt néhány ütemnyi bemelegítés csendül fel. A zenetörténetből tudjuk, hogy voltak olyan komponista zsenik, akik akár kettő prelúdiumot is illesztettek művük elé. Például Beethoven vagy Debussy, de akadtak, akik már 24 prelúdiumot vagy prelűdöt is megalkottak: Chopin vagy Rahmanyinov. Nem szeretnék és nem is tudnék bármelyikükhöz hasonlóan kettő vagy éppen 24 előjátékot írni mini-konfessziómhoz. Bár még az is megeshet e sorozat végén, hogy rádöbbenek olvasóimmal, testvéreimmel, családtagjaimmal: mindaz, amit oldalak tucatján át megírtam, csak prelúdium vagy prelűd a nagy mestermű elé. Hol halkabb, hol hangosabb hangeffektusokkal felhangzó létnyitány a feltáruló mennyei élet, a mennyek országa, a színről-színre látás világához. Ha lesz még időm, alkalmam megfogalmazni, hogy mindaz, ami eddig kimondásra, megfogalmazásra került írásaim ezreiben, „csak” előjáték volt. Ha nem lesz módom ezt Isten megváltozhatatlan döntése miatt jelezni enyéimnek, olvasóimnak, az utánunk jövő lelkész-, és teológus, Istenünk hívő seregének, akkor már most kérem, olvassanak úgy minden mozaikképét, mint amiben Isten rejtett üzenetei lakoznak. Azé az Istené, aki homályos vagy éppen megrepedt sorsfelületünk tükrén át is ugyanazt szeretné elérni: fedezzük fel, ismerjünk rá sorsunk rajzolatában, évgyűrűiben, múltunkban a csodatevő Szentháromság által bekódolt üzenetekre. A múltba beleírt jövőre. Akaratából minden ember élete, sorsa üzenetes: hol drámai, hol fenséges, hol tragikomikus, hol vígjátékos főmotívummal. De mindenkié üzenetes. Keveseknek adatik meg, de hit által mégis sokaknak, hogy saját sorsuk kódolt üzeneteit megfejtsék. Még kevesebbeknek, hogy ebből tanulságokat, megosztandó példázatokat fogalmazzanak meg: önmaguknak tükörként, másoknak elgondolkodtató olvasmányul. Létirodalomként, sorsismereti tankönyvként, istenismereti csodatörténetek foglalatául. Én is másokért, másoknak írok. A múltam rejtekében élő isteni üzenetek dekódolásával, a jövőbe, az örök élet fele mutató tartalmak szentenciás, aforizmás megjelenítésével. De jó lenne, ha ezzel sokakat fordíthatnék oda saját sorstükrük, léttükrük, az Isten-tükrök felé. Boldog betekintésre belső világunk Isten-teremtette, Általa újjáteremtett véges végtelenjei felé. A szív látásával, hittel felismert egyedi és egyéni üzenetek meglátására, szavakba öntésére, továbbadására. Hogy minél többen tudatos hitvallói lehessünk digitális korunkban a földi létezésünket örök távlatokba emelő, a mennyei-földi dimenziók tér-időjátékát egybeharmonizáló isteni kegyelemnek.
Élettájoló kegyelem-érintések lélekhullámai
Tükörjátékul vagy az örökélet prelúdiumának szánt vallomásaimban, egész egyértelműen, mintegy előzetes előjátékként hadd említsek meg pár lelki mozzanatot. Belső tér-idő fényképsorozatokban kirajzolódnak szépséges Pannóniám sziluettjei, Kisalföld zöldellő, még ma is vizekben bővelkedő tájai. Győr és környéke históriás, család-, egyház-, és nemzettörténeti tájegységei. Fölöttük állandó lebegéssel ragyog konfirmációs életigém: Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is (Máté 6,21). Betániás lelki nagymamám szelíd arca is felragyog, dicsőszentmártoni kálvinista, erdélyi imáival, a durva időkben (1946-1959) családilag, ideológiailag átszenvedett, mégis végtelenül tapintatos és kifinomult hívő lelkiségével, a Mind jó amit Isten tészen elfogadó dicséret-alázatával. A kegyelem érintésekből születő hitbölcseleti szentenciák hátterét is felvillantom. Így a Pesterzsébet-Szabótelepi Gyülekezetben lelkészkedésem idején hitközmondássá formálódottat: A város peremén is Istenünk szeretetének centrumában élünk. Vagy a svédországi megtérésem leroskadásakor kapott felismerést: minél mélyebbre térdelünk, annál magasabbra látunk. Így a pálhalmai börtönszolgálatban kikristályosodott szentenciát: Minél közelebb Krisztushoz, annál közelebb egymáshoz. S a Temesváron felfénylőt: prima et ultima ratio – oratio. Első és végső menedékünk, értelmes tettünk az imádság.
Kérlek Testvérem, ki olvasod e sorokat, tarts velem az életrajzi eseményekben kirajzolódó isteni kegyelem felfedező útján. Az enyémben és a tiédben. Ő velünk, bennünk van életformáló Igéivel, sorsalakító, Lélek általi jelenlétével – egészen mélyen, egészen a szívedben, hogy homályos tükröktől elszakadó belső látással tisztán lásd meg Őt hiteddel. Egy istenarc van eltemetve bennem…/Nem nyugszom, amíg nem hívom elő (Reményik).
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
