Eldördül a startpisztoly, feszülnek az izmok, szakad a gát, és a végén eldől, ki Szlovákia legjobb ifjú atlétája. Mindez rendben is volna. A csavar ott van, hogy a dobogó legfelső fokára ugró pozsonyi, besztercebányai vagy éppen érsekújvári fiatal nem egy pozsonyi csarnokban, hanem a magyarországi Nyíregyházán, a térség egyik legmodernebb sportkomplexumában veheti át a dicsőséget jelentő érmet.
A Szlovák Atlétikai Szövetség (SAZ) ugyanis úgy döntött, hogy a 2026-os szezon több kulcsfontosságú bajnokságát – köztük a serdülők és a juniorok országos bajnokságát, valamint az összetett versenyszámokat nem Szlovákiában rendezi meg. Mert odahaza nincs rá alkalmas fedett pálya.
(Fotó: atletika.sk)
Micsoda sorsszerű irónia ez. Miközben a szlovák politikai elit egy része még mindig gyanakodva tekint a magyarokra, egyes politikusok pedig rendre attól rettegnek, hogy megváltoznak az ország déli határai, addig a sportvezetők kénytelenek kalapot emelve kopogtatni Budapesten (pontosabban Nyíregyházán), mert Pozsonyban vagy nem futja rá, vagy nem prioritás Szlovákia sportolóinak megfelelő infrastruktúrát építeni.
Ez a helyzet azonban többről szól, mint puszta logisztikáról vagy „kölcsönkapott” futókörökről. Ez a mi felvidéki magyar valóságunk metaforája.
Nyíregyháza nemcsak a szlovák atlétáknak ad otthont, hanem nekünk is üzen. Üzeni, hogy Magyarország ma olyan bástya, amely nemcsak lelki, hanem materiális értelemben is képes megtartani azt, amit más elhanyagol. Nem véletlenül áll Magyarország az olimpiák mindenkori összesített világranglista éremtáblázatán az előkelő 14. helyen.
A szlovák bajnokság megtartása Nyíregyházán így tulajdonképpen nem a szlovák sport diadala, hanem a szlovák állami tehetetlenség beismerése – és egyben a magyar fejlődés annál látványosabb bizonyítéka.
Miközben a szlovák fiatalok Nyíregyházán döntik meg egyéni csúcsaikat, a háttérben felsejlik a kérdés: miként lehet büszke nemzetállamot építeni ott, ahol még egy fedett futóversenyt sem tudnak saját tető alá hozni?
(Fotó: atletika.sk)
Nekünk, felvidéki magyaroknak pedig ez a helyzet egy kissé furcsa elégtételt is ad. Míg számos sporteseményen – pl. a DAC-meccseken – a szlovák szurkolók előszeretettel küldenek minket „za Dunaj” (a Duna túlpartjára), addig a szlovák sport krémje könnyedséggel lépi át azt a határt, amit oly sokszor akarnak egyesek áthághatatlan fallá merevíteni.
Csonka Ákos, Felvidék.ma
