A genfi Nemzetek Palotája operaszínpaddá alakult. Ott, ahol egyébként diplomáciai tárgyalások folynak, most politikai és történelmi súllyal bíró zene csendült fel. Kálvin genfi öröksége valóban az a szellemi talaj, amelyen ez az előadás nemcsak esztétikai élmény, hanem etikai állásfoglalás is. Ugyanis kétrészes operaelőadást mutattak be, amely összeköti a jelent a múlttal.
Az első rész, az „In Virtue Of”, közvetlenül az ENSZ termeiben játszódik. A közönség a delegáltak helyein ül. Michel de Souza brazil bariton olyan szöveget énekel, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményének erősen rövidített és átrendezett változatán alapul. A zenészeket bírónak öltözött művészek kísérik.
A hatalom visszaéléseiről
Stéphane Ghislain Roussel rendező tükörként írja le a produkciót. „A politikában jelenleg a nyelv megváltoztatásáról és a vele való visszaélésről van szó” – mondta a próbák alatt a Swissinfónak. „Valósággal elborzaszt az, ami most történik.” A nyelv elveszíti összekötő funkcióját, ha az alapjogokat a politika kérdésessé teszi.
Az est második része Viktor Ullmann „Atlantisz császára” című operája. A mű 1943-ban született a theresienstadti koncentrációs táborban. A próbákat a nemzetiszocialisták leállították, mielőtt Ullmannt Auschwitzba deportálták és ott meggyilkolták. A művet csak évtizedekkel később mutatták be. De az eredeti partitúra fennmaradt. A librettó egyes részeit a gettó újrahasznosított adminisztrációs űrlapjaira írták, amelyek eredetileg a foglyok nyilvántartására szolgáltak. „A művészet itt szó szerint az üldöztetés dokumentumai felett helyezkedik el” – magyarázza Heidy Zimmermann, a bázeli Paul Sacher Alapítvány kurátora, aki az archív anyagokat kutatja.
A cselekményről – a halál szabotálja saját feladatát
Az „Atlantisz császára” egyfelvonásos mű, szövegkönyvét Peter Kien írta. A cselekményben a Halál megtagadja, hogy több embert hagyjon meghalni, így a háború megáll. Az eredeti cím „A halál tagadása” volt. A mű szatírát és humort alkalmaz, még az egzisztenciális fenyegetettség idején is. A szöveg már a nyitójelenetben gúnyt űz a tábori hétköznapokból: Harlekin kijelenti, már azt sem tudja, milyen nap van, mert nem cseréli naponta az ingét. A Halál azt válaszolja, hogy „az elmúlt évben mélyen a mocsokban ragadtál” – utalva a foglyok életkörülményeire. Ez a zsidó humor klasszikus formája” – mondja Heidy Zimmermann. Hogyan élünk túl egy szélsőséges helyzetet? Úgy, hogy viccelődünk rajta, nem adjuk meg magukat a rettenetes valóságnak, helyzetnek. A humor a túlélés eszköze.
Opera lételméleti és teológiai reflexiókkal
Az Atlantisz császára nem csupán egy náciellenes szatíra, hanem mély teológiai és lételméleti reflexió is, amely a legteljesebb reménytelenség közepette született. Legfőbb olvasatai: a Halál a szabadság őrzője. A mű legmerészebb teológiai gondolata, hogy a Halál fellázad. Amikor Overall császár (a totális diktátor) elrendeli a „mindenki harca mindenki ellen” háborút, a Halál megsértődik, amiért a politika eszközzé próbálja degradálni őt. Ez ellen a Halál „sztrájkba lép”, így az élet elviselhetetlen kínzássá válik. A sebesültek nem gyógyulnak meg, de nem is halnak meg. A halál az emberi méltóság végső határa. Ha a hatalom (legyen az diktatúra vagy digitális kontroll) a halál felett is rendelkezni akar, az maga a „pokol a földön”. A totális élet-halál kontroll abszurd heroizmusa is megjelenik az operában. Overall császár alakja a bibliai bálványok vagy az Antikrisztus metaforája. Ő olyan világot épít, ahol a technológia (a távíró, a hangszórók) közvetíti az akaratát. A császár megpróbálja Istent helyettesíteni: ő akar dönteni élet és halál felett. De ez a technológiai mindenhatóság valójában üres és steril. Az is kiderül: a megváltás ára az önfeláldozás. Az opera végén a Halál csak egy feltétellel hajlandó visszatérni a munkájához: ha a Császár lesz az első, aki meghal. A Császárnak meg kell halnia ahhoz, hogy a világ visszakapja a természetes rendjét (az életet és a halált). Az utolsó kórus (egy Luther-korál dallamára!) hozza el a katarzist, amikor ezt énekli: „Ne vedd hiába szádra a Halál nevét”. Ez egyfajta „negatív teológia”: a halál tisztelete valójában az élet szentségének elismerése.
Ullmann és Kien (a librettista) olyan helyen, a senki földjén alkották meg művüket, ahol a hagyományos vallási válaszok csődöt mondtak. A halálgyár koncentrációs táborában. Ebben a pokolban a művészet és a humor valóságos teológiai tett. A lágervilágban viccelődni a halállal nem tiszteletlenség, hanem a lélek diadala az anyag felett.
Művészi és teológiai „tűzfal”, vészharang
Amikor 1943-ban, a theresienstadti gettó sötétjében Viktor Ullmann papírra vetette az „Atlantisz császára” kottáját, nem csupán operát írt. Akarva-akaratlan is teológiai tűzfalat emelt az emberrombolás ellen. A sors különös fintora, hogy ez a mű 2026-ban éppen Genfben, a diplomácia fellegvárában, a Nemzetek Palotájában szólalt meg újra. Ott, ahol ma a digitális világrend és az új geopolitikai alkuk köttetnek, Ullmann zenéje úgy harsan fel, mint egy metafizikai vészharang. A Halál, ez a „régi vágású” entitás, fellázad. Megtagadja a munkát. Ez a „halál-sztrájk” a mű legmélyebb teológiai pontja. Ha nincs halál, nincs megváltás sem. A kínpadra vont világban az élet végtelenített ronccsá válik. Nem ez a mai digitális világunk egyik legnagyobb kísértése? A transzhumanizmus ígérete, a technológiai halhatatlanság hajszolása valójában az emberi létezés korlátainak, és ezzel méltóságának a felszámolása is lehet…
Hogyan akarunk együtt élni?
A genfi előadás helyszínváltoztatása az ENSZ-teremből a színházba fizikai tapasztalattá teszi a néző számára a kettősséget, amiben élünk. Az egyik oldalon a steril diplomácia és a rideg jogi keretek (az Emberi Jogok Konvenciója), a másik oldalon a hús-vér emberi dráma. A két rész között a közönség helyszínt vált. A Nemzetek Palotájában zajló első részt a Comédie de Genève-ben tartott előadás követi. A helyszínváltoztatás kivezet az egyik kontextusból, és bevezet egy másikba. Sok látogatóban az este mély nyomot hagy. A rendező Roussel hangsúlyozza, hogy a művészet nem tudja megváltoztatni a világot. „De része egy folyamatnak” – mondja. „Része annak az állandó kérdésfeltevésnek, hogyan akarunk együtt élni.”
Ullmann operája megkomponált tanítás: a humor, a szatíra és a hitvalló bátorság olyan belső szabadságot ad, amelyet semmilyen gonoszság, még a szándékosan rosszul alkalmazott algoritmus sem képes blokkolni!
Ez a mű nem a múltról szól. Ez a 2026-os esztendő mementója is. Azt üzeni a digitális világban szorongóknak: ne féljetek a korlátoktól! Az életben semmi nem végállomás, hanem a feltámadás előszobája. Viktor Ullmann Auschwitzban halt meg, de zenéje ma a Nemzetek Palotájában hirdeti: az élet értelme és az értelmes élet, a humorral fűszerezett élet nem bilincselhető meg. A „menedékváros” (Cité de refuge), Kálvin Genfje a vallásüldözöttek oázisa volt. Ullmann operájának bemutatása az ENSZ-ben azt üzeni, hogy a város nem felejtette el ezt a hivatását: ma is helyet ad a „hangtalanok” (mint a gázkamrákba küldött Ullmann) szavának, segély vagy jajkiáltásának.
Köszönjük Kálvin, Genf, Ullmann!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
