Békefy Lajos visszatekint fiatalságára, olvasmányaira, észtországi missziós útjaira és az ott megélt emberi találkozásokra. Arra jut, hogy mindezek – a könyvek, a család, a hit, a testvéri kapcsolatok, a „fehér éjszakák” élménye – segítettek megőrizni szívének fiatalságát. Végső következtetése pedig az, hogy mindez nem az ő érdeme, hanem Isten kegyelmének ajándéka.
Kamaszkorom legélőbb emlékei közül mostanság gyakran előjönnek olvasás élményeim. A győri Püspök Vár rába-kisdunai kiszögellése fölötti árnyékos kerti padon üldögélve, a várfal alatti Napóleon-kori ódon ágyúcsövek történelmi, s az őrtoronyként kimagasló püspöki palota különös történelmi és szakrális atmoszférája lengte be fantáziámat.
Egy nyáron át naponta ültem le pár órára a csendben, ahol családregényeket faltam: Thomas Mann Buddenbrook házát, meg Roger Martin du Gard A Thibault család két vaskos kötetét, hömpölygő elbeszélés folyamával. Közben párhuzamos átolvasásos könyvmoly technikám segítségével Dosztojevszkij Fehér éjszakák nordikus, északi titkokat és vonzó június közepeket idéző regényével tápláltam gimnazista fantáziámat.
Azóta is vissza-visszarévednek bennem némi pontatlansággal legkedveltebb orosz íróm regényindító sorai: „Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, amilyeneket csak fiatalkorunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is, ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szíved fiatal!”. 33 évvel ezelőtti észtországi és baltikumi missziótervező félhivatalos utazásunkra, ma 78 évesen, és 2026 Szent Iván éjszaka előtti pár napon Isten iránti mélységes hálával fedezem fel: azok a gyönyörű fehér éjszakák és a családregények időfölötti szószövedékként mint védőháló segítettek szívemet fiatalnak maradni. Isten kegyelme révén játszik most emlékező szívem e szavakkal: család – fehér éjszakák – gyönyörű, kéklő Baltikum.
Kezemben két, 33 éve készített fotó: emlékek őrtüzeit és hűsítő tiszta fényét árasztják rám. Az egyiken kis gyülekezeti csoport látható. Az ősi észt fővárosban, Tartuban vagy régiesebb formában Dorpasban az evangélikus templomban készült.
A Hanza-városok vörös téglaoromzata mögött, ahol második istentiszteletünket tartottuk – feleségemmel, Békefy-Röhrig Klaudia lelkésznővel (ölében Esztike leánykánkkal, előtte Dórika leánykánk). Meghívónk és vendéglátónk a második sorban szakállasan, állva, dr. Bán István állatorvos, az akkori Munkácsy Mihály Magyar Kultúregyesület elnöke és mellette balról kedves, csupaszív orosz felesége. Az első sorban tőlem jobbra ugyancsak prédikátori ingben az az észt lelkész, aki nyugdíjba vonulásáig ott szolgálta Isten sok viszontagságon keresztül megtartott, a szovjet éra minden ateista és egyházellens pokoljáratását kipróbált kicsinyke lutheránus gyülekezetét. A szükség és a lelki ellenállás ott már jó ideje megalkotta az „AB-HB” testvéri szolidaritást, az evangélikus-református szószéki és úrasztali közösséget. Mivel dr. Bán István maga is református felmenőkkel, lelkészelődökkel rendelkezett, a szovjet időkben papgyerekként nem mehetett egyetemre, így több társához hasonlóan, búcsút vett a Latorca partjától és a Kárpátok fenséges vonulataitól, és messze északra, a balti tenger partjára, a mélyföld-lapályos Tallinnba, Tartuba ment egyetemi tanulmányokat folytatni. Ott az észtek rokonként, szeretettel fogadták őket. Így lett magyar református gyülekezet a fehér éjszakák, a kéklő magas ég, és a tengerparti Dalmező oszágában új otthonuk. És ott maradtak – becsülettel, tudással, hittel felvértezve és megbecsülést szerezve református magyar voltuknak. Hosszú időn át Asszonyi István tiszteletes úr és családja gondozta a református magyar közösséget, nagy hűséggel, sok imádsággal. Szintén Kárpátaljáról jőve a fehér nyírfák földjére. Második szolgálati utamon, csikorgató fagyos télben, karácsony előtt meglátogattuk tiszteletes úr sírját kinn az erdei temetőben családjával, és vendéglátóimmal együtt. Imacsendet, lélekölelést ajándékozva az elköltözöttnek és az itt maradtaknak.
A fotón észt felesége és közöttem ülő lelkésztestvérem különös módon rajzolta bele arcát szívembe. Csendes, halk szava, tört németséggel formált mondatai, de leginkább tekintete ragadott meg. Amikor az istentisztelet során elérkeztünk az úri szent vacsora jegyeinek vételéhez, és evangélikus szokás szerint ott térdepelt Luther-talárban az úrasztalát körülvevő mélyvörös térdeplőn, odalépve hozzá különös dolog történt. „Ez az Úr teste, ami éretted megtöretett” – mondtam németül, és nyújtottam neki a kenyeret. Ő hosszan, mélyen rám nézett, hirtelen megrebbent az arca és kicsorduló könnycseppje legördült kissé viseltes talárjára. Aztán amikor a menórára emlékeztető templomi lámpafényben megöleltük egymást, röviden elmondta: azért érintette meg mélyen ez az úrvacsoravétel, mert visszaemlékezett a Gulágra, ahol közel 15 évet töltött. A szibériai, sok ezer kilométerre fekvő rabtelepen kárpátaljai magyar református, evangélikus, görögkatolikus papokkal, lelkészekkel volt együtt. És ott a titokban megtartott barakkistentiszteleten egymásnak adták a félretett rabkenyér darabkákból és erjesztett marmeladeból, lekvárkockákból készített bórpótló italt egy-egy üdvtörténeti ünnepen. Hol ő volt a liturgus, hol meg magyar társai. (Később hasonló emlékeket idézett fel a Duna-deltában raboskodó Csiha Kálmán püspök úr Fény a rácsokon című börtönnaplójában. Akkoriban ez a raboztató rendszer is nemzetközi volt, mint a munkásmozgalmuk, a vasfüggöny mögötti birodalomban).
Aztán nézegetem a másik fotót. A szépen terített asztal dr. Bán István elnök úr kedves és csupaszív, valamint kiválóan, kárpátaljai ízekkel főző párjának dicséretét hirdeti 33 év után is. S még valamit. Fehér felsőblúzban lelkésznő párom, ölében Eszterkénk, aki mindig próbált a kamera elől elbújni. Aki viszont csupaszemként egyenesen belenéz a fényképezőgépbe, ő Dórikánk, akinek a látvány fontosabb volt, mit az ízes leves. Oldalról engem kapott el István lencséje. Ami nagyon megmaradt bennem, túl a kedvességen és az ízléssel terített asztal látványélményén: a megdöbbentő élmény, amilyenből egész útunkon akadt bőségesen jó és kevésbé jó. Pillanatnyilag az, hogy akkoriban milyen más komforttal és tágassággal építették a szovjetek a lakótelepi lakásokat az ő úniójukban. Nagy birodalom, nagy térségek, tágasság. Nyoma sem volt a „szocreál egérlyukaknak”, amiket nálunk építettek a nagy lakótelepeken, panellházak százaival. Nem tudom azóta sem elűzni a gondolatot, a sejtelmet: ezzel a lakáskomfort különbséggel is érzékeltetni akart valamit a birodalmi szellem? Nekik ott minden tágas, kényelmes, jó, Tallinntól Vlagyivosztokig, Moszkvától Szamarkandig – ti meg elégedjetek meg a másfél-két szobás, szűkös lakásokkal? (A tallinni nagy lakótelepi lakásban gördülő tolóajtók választották el a szobákat a tágas folyosótól, 3-4-5 szobával, étkezővel. A fürdő külön élmény volt szobányi tágasságával).
Most hirtelen fotólapozgatás közben ennyit hozott élesen és élményszerűen elébem az emlékezet Szent Iván éjszakája előtt.
A tágasság élményét – ahogyan a tallinni tengerparti hatalmas Dalmezőn – mondták – évente pár napra a szigetekről és a falvakból összereglik az észtek sokasága, népviseletben, népi zeneszerszámaikkal és éjjel-nappal csak énekelnek – keservüket és örömüket, reményeiket és önbecsülő Kelavalás nemzeti büszkeségüket. Éneklik a magas égnek, a történelem Istenének, éneklik a tengernek, a fehér éjszakáknak – nemzedékről-nemzedékre a törhetetlen lelkek regéit, egymásba ölelő, egységüket erősítő népi himnuszokként! Erős nép az, amelyik így tud együtt énekelni!
Következő részben arról írok majd, hogyan kezdődött el a szent álom megvalósítása, Isten Lelke indítására. Mégpedig az első magyar-német protestáns misszió kivitelezése, posztszovjet buktatókkal három határon át, a finnországi Evangéliumi Transworld Rádióközpont tetsvéri közösségének támogató imáival, biztatásával…
Emlékező szívemben ma is felzeng a fehér éjszakákból és testvérek közül magammal, magunkkal hozott kegyelem dala, amint a baltikumi evangélikus prófétanő, Krisztus észt pacsirtája, Dora Rappard (+ 1923) megkomponálta:
Csak a kegyelem
Támasz nincs velem – csak a kegyelem.
Semmi más nem tart meg engem,
mint törött mankó hagy cserben,
s csak a kegyelem marad énvelem.
Mit érek magam? Mind haszontalan
amit tettem és elértem;
Megrontotta bűnöm, vétkem.
Védő nincs velem – csak a kegyelem.
Isten jósága, Jézus halála,
Szentlélek-adta új élet –
más nem adhat békességet
nékem idelenn! – Csak a kegyelem.
Boldog, ki bűnnel győztes harcra kél,
megtisztul Jézus vérében,
győz a Bárány erejében
s zengi szüntelen: Csak a kegyelem…
Ahogy sebzetten, észrevételen
őz rejtőzik sűrűségbe,
roskadok le Hozzád térve,
s gyógyír nincs velem – csak a kegyelem.
S bár az ős gonosz támad, ostoroz –
kárt lelkemben hogyan tenne!
Betakar Isten kegyelme!
Csak az van velem! – Csak a kegyelem.
És ha fájdalom terhét hordozom,
ha sötét, mély völgybe érek,
ott is kísér tiszta fényed.
Más fény nincs velem. – Csak a kegyelem.
Hadd énekelem: Csak a kegyelem!
Elég életre, halálra,
elérni örök hazámba!
Elég szüntelen. Csak a kegyelem.
BL/Felvidék.ma
