26+42+32=100. Segesvár (vagy Barguzin?), vérbaj, vonat alatt – három lángelme a magyar költészet mezején. Három lázadó forradalmár, egyikük 26 évesen ottveszett a csatamezőn (de ha eljutott Szibériába, az sem sokkal örömtelibb), másikuk 42 évesen vérbajban, az őszirózsás forradalom árnyékában, a Tanácsköztársaság előtt pár hónappal hull végleg el, harmadikuk a vonat alatt végzi, alig 32 évesen. Se utódjuk, sem boldog ősük – azóta se. 140 éve született Ady Endre.
Mindhárman fényévekre voltak a percemberkék földi élményvilágától, mégis nagyon szerették volna, ha szeretik őket. Petőfi Sándort Szalkszentmártonban azok zavarják el vasvillával, akik nélküle talán máig jobbágysorban szenvednének, míg József Attila úgy halt meg, hogy még Baumgarten-díjra sem tartották érdemesnek, Flóra pedig inkább a biztos kenyeret nyújtó Illyés Gyulát választja. Kettejük közül Ady vezeti át a magyar költészetet a tizenkilencedik századból a huszadikba. A hivatalos irodalomkönyvek a huszadik század legjelentősebb magyar költőjének hazudják, holott se életében, se holtában nem tudtak, s nem is akarnak mit kezdeni vele. Tükörbe nézni ugyanis nem percemberkéknek való vállalkozás.
De azért még nem került ki az irodalomkönyvekből, utcái, terei és alkalomadtán szobrai is vannak (egyik se a közelmúltból való), egy időben Latinovits azonosult vele, később Földes László (aki nagyon szereti ezeket a világfájdalmat kiáltó meg nem értett zseniket, Jim Morrisont, József Attilát vagy Viszockijt), mostanában egy fiatal Latinovits-díjas versmondó, Kurucz Ádám próbálja pénzzé és értékké tenni Érmindszent szülöttjét.
Érmindszent, Ady szülőházában (Fotó: vaskarika.hu)
Mivel minden lexikonokban benne van, az életrajzát most nem mondjuk fel. Kevesebben tudják, hogy már születési rendellenességei előrevetítik a sorsát. Mindkét kezén hat ujjal, mindkét oldalon lenőtt füllel, nagy bütykökkel és feltűnően nagy, rövidlátó szemmel született. Szemüveget mégsem viselt, inkább szemébe húzta az olvasnivalót.
Nagykárolyban a piaristák között ismerkedik meg Jászi Oszkárral, s itt írja első verseit is. Zilahon érettségizik le, egy ideig Kun Bélát is tanítja. Bár egyetemre is beiratkozik, állandóan betegeskedik, s 1898-ban a Debreczeni Főiskolai Lapokban megjelenik első írása is. A következő évben már első verseskötetét is kézbe vehetik, de a költői siker még várat magára.
A kálvinista Rómából Nagyváradra megy, a Pece-parti Párizs akkor éli virágkorát, s Ady megtalálja a számításait, előbb a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló munkatársa lesz, újabb visszhangtalan verseskötet, az ekkor begyűjtött szifilisz viszont korántsem marad visszhangtalan, „elkíséri” egy életre. S még egy nagyváradi élmény: Léda, vagyis Diósyné Brüll Adél, az első meghatározó múzsa, aki kilenc évig lesz ihletője. „Általam vagy, mert meg én láttalak//S régen nem vagy, mert már régen nem látlak” – röviden így ér véget a XX. század első nagy költői szerelme. Léda mellett a másik nagy „ihletőmester” Párizs, de idővel felsorakozik mellé Budapest is. 1906-ban jelenik meg harmadik verseskötete, az Új versek, s Adyt felfedezi a magyar irodalom. Alig tíz év van már csak hátra az életéből, sikert sikerre halmoz, Vér és arany, Budapesti Napló, majd 1908-ban a Nyugat, amely összefonódik a nevével. Ahogy A Holnap irodalmi csoporté is Nagyváradon.
Befutott költő már, de továbbra is írja sajátos politikai eszmefuttatásait. Egyre sötétebben, pontosabban tisztábban látja a világot, nem viselheti el a Trianon felé rohanó, egyre inkább magába zárkózó politikai elitet, s egyre reménytelenebbül látja a jövőjét: „Ezerszer gondolt csodaszépet,//Gondolt halálra, borra, nőre,//Minden más táján a világnak// Szent dalnok lett volna belőle.//De ha a piszkos, gatyás, bamba//Társakra s a csordára nézett,//Eltemette rögtön a nótát://Káromkodott vagy fütyörészett”.
Egy beteljesül(het)etlen szerelem Dénes Zsófiával, majd az utolsó fellángolás Boncza Berta, vagyis Csinszka iránt. Az első házasságot Zsófia anyja megakadályozza, utóbbit Boncza Miklós már nem tudja. Kitör az első világháború, beteljesülni látja jövendöléseit, alig ír. Csak 1918-ban jelenik meg A halottak élén című kötete, de ekkor már súlyos beteg. Szélütés, majd spanyolnátha. Ebbe nemcsak Kaffka Margit és fia halt bele, hanem ő is. Több ezren kísérték utolsó útjára, számosan olyanok is, akik nem is olvasták verseit és írásait. „Csönd van. A dudva, a muhar// A gaz lehúz, altat, befed//S egy kacagó szél suhan el// A nagy Ugar felett” – írta, s talán ő maga sem gondolta, nem sok minden változott azóta.
„Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe jutottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, olyannyira, hogy ha a régi egyéniségtisztelő iskola hívei lennénk, Ady Endre koráról kellene beszélni. Adyban volt valami prófetikus, volt benne valami a »jelből, amelynek ellentmondatik«. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. Olyan volt Ady, mint a kő Jókai regényében, mely belehull az olvadt kristály tavába, és egyszerre bazaltoszlopok sorakoznak égfelé. Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy kontra Ady-állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki.
Kalotaszegen is őrzik az emlékét (Fotó: Okos Márton/Felvidék.ma)
A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet – itt volt a harc, amiért harcolni lehetett. A nemzedék többi íróját is Ady Endre magyarázza meg – nem mintha Ady hatása nagyobb kortársaira jelentékeny lett volna, hanem, mert nem lettek volna azok, akik, Ady Endre aurája nélkül, az Ady körüli harcok, az Ady által megindított nagy áttörés, az Ady mögé csoportosuló társadalom lendülete nélkül.”
Igen, Szerb Antal fogalmazta meg mindezt a XX. század első, s talán csak József Attila által megközelített költői fenségéről. Az a Szerb Antal, akit 1945 januárjában nemes egyszerűséggel agyonvernek a balfi fogolytáborban.
„Én nem bűvésznek,//de mindennek jöttem,// A Minden kellett s megillet a Semmisem” – tévedett is, s talán mégsem. Olyan száz év van mögötte, mögöttünk, amikor is „Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és farizeusok, az Isten nem nagyon törődik velünk, de talán még betakar, ha fázunk.” Csak Ady maradt teljesen egyedül.
Jakubecz László és Reiter István Ady Endre éjszakái című közös estjével bejárták a Felvidéket és Erdélyt. A szülőhely, Érmindszent mellett Kalotaszegen is élő az emléke. A megemlékezések sora a Felvidéken tovább folytatódik. Kurucz Ádám Konrád Latinovits-díjas előadóművész Ady estjét Büszke voltam a magyarra címmel 2018. január 17-én, szerdán 18.00 órai kezdettel a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium dísztermében nézhetik meg.
