Az aradi vértanúk emléknapján a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségáltal szervezett kárpátaljai központi ünnepség vezérszónoka ebben az esztendőben Kövér László, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének elnöke volt.
A Kárpát-medencében élő magyarság lelki állapotáról, kilátásairól, a magyar nemzetstratégia kidolgozásának szükségességéről Nagyszőlősön a Perényi-emlékparkban rendezett megemlékezés után kérdezte a Kárpátinfo újságírója az elnök urat.
– Ön honfitársainknak nevezte az itt egybegyűlt ünneplőket…
– Úgy érzem, ez a megszólítás kijár minden magát magyarnak valló embernek a Kárpát-medencében. Ez a mi hazánk is. Azt gondolom, hogy bár vannak még közjogi értelemben vett államhatárok az anyaország és a valahai országrészek között, ahol az elszakított nemzetrészek élnek, de ezek mind kevesebb jelentőséggel bírnak. Egyébként is az a meggyőződésem, hogy Magyarország határai ott vannak, ahol az ember saját szívében viseli ezeket. Nem kirekesztő gondolkodásmód ez. Természetesen nem akarom elvitatni sem az ukrán, sem a szlovák, sem az összes többi állam létjogosultságát, pláne nem akarnám elvitatni azt, hogy itt az ukránok, vagy Felvidéken a szlovákok, Délvidéken a szerbek stb. ne tekintenék ugyanúgy hazájuknak ezt a térséget. Csak annyit szeretnék kifejezni, hogy erre a jogra, erre a lehetőségre mi is igényt tartunk. Ez őseink szülőföldje, itt szeretnénk megmaradni magyarként, itt szeretnénk gyermekeinket a magyar nyelvre megtanítani, átadni nekik azt a kultúrát, amit ez a nemzet felhalmozott az elmúlt ezer esztendőben. És ebből fakad, hogy úgy érzem, Magyarország Országgyűlésének elnöke egy ilyen ünnepen nem kezdheti másként a beszédét, mint honfitársaim.
– Hogy látja az összmagyarság jövőjét?
– Az összmagyarság, de Európa, a világ jövőjét is borúsan látom, hiszen rettenetes nagy bajok vannak, amit az elmúlt esztendőkben megtapasztaltunk. Az egyik legnagyobb gondot a gazdasági válság okozza. De állandó aktuális teendőink is vannak. Tragédiák sújtanak bennünket, hogy csak az elmúlt héten Veszprém megyében történt katasztrófát említsem. Olyan problémáink is vannak, amelyek bizony hosszú évtizedek óta gyűltek, gyűltek, s ma már bizony erősen fenyegetnek. Gondolok itt a népesedés problémájára, a demográfia kérdésére, a társadalom elöregedésére. Hozzáteszem, hogy ez nem csak magyarországi, és nem is csak közép-európai probléma. Summa summárom: rengeteg olyan gondunk, bajunk gyülemlett fel az elmúlt több mint hatvan békeévben, amelyek hovatovább olyanok, mint egy háborús pusztítás. Tehát van teendőnk bőségesen. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy az elmúlt nyolc évben Magyarország nem abban az irányban haladt, amelybe 1990 és 2002 között tartott. Amely éppen ezen gondok bajok enyhítését, felszámolását hozhatta volna el talán még a mi életünkben. Ez az irány nemcsak hogy megállt, de egyenesen visszafelé kanyarodott. S ehhez még az utóbbi nyolc év mulasztásainak a bepótlását is hozzá tehetjük. Másik oldalról pedig történelmünk – legyen szó október 6-ról, legyen szó az államalapításról, vagy a török hódoltságról, bármilyen olyan történelmi korszakról, amelyre emlékezünk – végső soron arra tanít bennünket – beleértve a trianoni sokkos tragédiát is, az azóta eltelt kilencven esztendőt is –, hogy meg tudtunk maradni, hogy minden sorscsapás alól valahogy mégiscsak élve kerültünk ki.
– A határon túlra szakadt nemzetrészek egy része, így Kárpátalja is az anyaország segítségét várja. Miközben sokszor tapasztaljuk, Magyarország is nehézségekkel küzd…
– Úgy vélem, hogy csak egy gazdaságilag, morálisan erős Magyarország segítheti a határon túli nemzetrészeket. Az elmúlt nyolc esztendőben sajnos Magyarország legyengült, de most kapott egy új esélyt. A nemzeti összetartozás törvényi deklarálása és az állampolgársági szabályozásunk rendezése után hozzá kell látnunk a nemzeti integráció, azaz a nemzet határok feletti újraegyesítésének folytatásához. Meg kell alkotnunk a húsz éve hiányzó nemzetstratégiánkat, mely közös keretbe foglalja az egyes nemzetrészek fennmaradását célzó törekvéseinket. Meg kell erősíteni a nemzetet fenntartó közösségeinket, meg kell újítanunk az egymással kötött szövetségeinket, s gondoskodnunk kell a megmaradás mindennapi feltételeiről. Újra célt és értelmet kell adnunk a magyar életnek a Kárpát-medencében.
– Miképp segíthetik a nemzetépítést a határon túli magyarok? Mit adhatunk mi?
– Amit az előbb próbáltam fejtegetni, annak az a folytatása, hogy ez persze nem valami véletlen folytán történt, még csak nem is valami „csoda” folytán, a szónak abban az értelmében, hogy rajtunk kívülálló módon cselekedték volna velünk a csodákat. Az emberek nem szoktak csodákat véghezvinni, az a Jóisten feladatköre, de csak embereken keresztül tudja azt végbevinni. Azért maradtunk meg, mert Perényi Zsigmondtól kezdve nagyon sokak, az egyszerű névtelen – még csak nem is hősökön, hanem munkáskezű – embereken keresztül ezer esztendő alatt mindenki megtette a magáét, hogy ez az ország, ez a nép megmaradjon. Szerintem ennél többet nem is tehettek volna, s ennél többet a mai ember sem tehet. És a kárpátaljai, az erdélyi, a felvidéki és a többi magyar sem tehet többet az anyaországért, mint hogy a saját helyén tegye azt, amit a lelkiismerete és a szíve, meg a nemzeti hovatartozása diktál. Tegye meg azt, amit az Isten reá mért, vállalja ezt a sorsot, a következményeket, akkor is, ha azok kellemesek, akkor is, ha azok terhet jelentenek. S ha ezt mindenki megteszi, aki magyarnak született, akkor már a legtöbbet megtette azokért is, akik otthon vannak az anyaországban.
Felvidék Ma, Kárpátinfo
