Olyan országban élek, ahol újságírókat gyilkolnak. Ahol a maffia a kormánnyal üzletel. Ahol a szervezett bűnözés és a hatalom teljesen megkülönböztethetetlen. Ahol az állami támogatásokat az olasz maffia kapja és ahol kormánygéppel rabolnak el külföldi diplomatákat. Olyan ország ez, ahol a Maldív-szigeteken véletlenül össze lehet futni és reggelizni lehet gyilkos maffiózó oligarchákkal.
Bizony olyan országban élek, ahol egy sajtótájékoztatón a miniszterelnök zsebéből fehér poros zacskó pottyan az asztalra és azt mondja, fogpiszkáló. Olyanban, ahol a politikusok adott szavát egy elrejtett harmadik mondat át tudja értelmezni.
De azt is kár tagadni, hogy olyan országban élek, ahol egy koalíciós pártelnök három évig mondja, hogy élete legjobb kormányában van, majd fél évvel a választások előtt fordít egyet a kommunikációs csapon, s állítja, hogy ennél rosszabbat még sosem látott.
Olyan országban élek, ahol több millió eurót lehet kaszálni egy autópálya alatti telek vételével, és ahol hozzá nem értésből be lehet tiltani a saját himnuszomat. Olyan ország ez, ahol az ukrán diplomát kilóra mérik – indokolatlanul, holott a plágium doktorságnak sincs következménye.
Hát ilyen országban élek. Ez a hazám, Szlovákia. Vagyis dehogy. Az én hazám Magyarország, akkor is, ha területileg jelenleg nem oda tartozom.
Az az ország az én hazám, ahol ha a felsoroltak csak töredéke megtörténne, tán kizárnák még az univerzumból is, de minimum bevonultatnák még az üdvhadsereget is.
Most mondjam, hogy az elmúlt száz év alatt már hozzászoktam ehhez a pofátlan igazságtalansághoz? Mondhatnám, de ehhez nem lehet hozzászokni…
