(Megjelent az ausztráliai Magyar Életben) Ahhoz képest, hogy a magyar nemzet jelentős része, talán másfél-, kétmillió, külföldre távozott a múlt század folyamán, a 10 milliós ország közönsége vajmi keveset tud a nemzet e tekintélyes számú részének sorsáról, kivéve természetesen az otthon maradt hozzátartozókat, ami persze csak szűk családi kör. Amennyire örvendetes a Kárpát-medencén belül idegen fennhatóság alá került milliók sorsa iránti növekvő érdeklődés a maradék hazában, annyira sajnálatos az ismeret hiánya a nagyvilágban szétszórtan élő magyarok sorsa, története, a nemzet többi részéhez fűződő viszonya iránt.
Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, történészprofesszor írását kaptuk meg, amely a Rubicon című történelmi folyóirat mostani számában bevezeti a XX. századi magyar emigrációkról szóló írásokat. A bevezető címe és alcíme: „Emigráció és politikai szerep. A magyar emigrációk jelentősége”. Ha már rólunk van szó, foglalkozzunk ezzel az írással, már csak azért is, mert szerzője 1992-ben külügyminiszterként itt járt, Sydneyben találkozott a magyar szervezetek vezetőivel, és nagyon lelkesen mondta, ne engedjük el most már egymás kezét. Azóta nagykövetként még jobban megismerhette az amerikai magyarságot is, így jogos az érdeklődésünk most megjelent véleménye iránt. Írásából idézett részeket dőlt betűvel jelezzük:
„Sok igazság van abban a tételben, hogy aki elhagyja az országot, akár politikai, akár gazdasági okokból, vagy csak puszta kalandvágyból, annak »megáll az idő«, ha nem is feltétlenül a hazai viszonyok ismerete, de megértésük tekintetében. Alapvetően azonban nem ez az oka, amiért a politikai emigráció nemcsak fájdalmas, de többnyire eredménytelen, politikailag tehetetlen. A politikába a külföld, a nagyhatalmak, újabban a külső gazdasági erők bele tudnak szólni, de jobbára csak hazai híveik, kiszolgálóik, ügynökeik révén. Még egy háború vagy más okok következtében bekövetkezett rendszerváltozás esetében is döntően az otthon élő személyek jutnak vezető szerephez, az emigrációból visszatérőket ritkán fogadják tárt karokkal, magas állásokkal. … Magyarország viharos, radikális politikai fordulatokban gazdag XX. századi történelme tömegesen termelte az emigrációkat, mindegyikről vaskos köteteket lehet írni. Egy rövid áttekintés azért is indokolt, mert az emigrációk akkor is részét képezik a nemzeti történelemnek, ha szerepük a legtöbb esetben marginális volt. Ez azonban nem az emigráltakon múlott, hanem a nemzetközi élet fejleményein. Ha azok másként alakultak volna – és erre nem egyszer volt esély – akkor a magyar kormányok listája más képet mutatna.”
Valóban nagy hiányossága a mai magyar politikai irodalomnak (és lesz ennél fogva a történetírásnak) az egymástól annyira eltérő emigrácós hullámoknak, és azokon belül is megnyilatkozott – gyakran nagyon éles – ellentéteknek a rögzítése, elemzése. Ha csak a klasszikus értelmezés szerint tekintünk a magyar emigrációk – tehát a hatalomból elkergetettség és oda visszatérés – esélyeire és sikertelenségére, ahhoz nem is az emigráció, nem is az ország történetét kell követni, hanem a nagyhatalmak politikáját, amely által keltett viharban mint száraz levél sodródott az ország és népe. Egyetlen emigráció sem dicsekedhet olyan érdemekkel, hogy közvetlen hatással volt hazája sorsát eldöntő hatalmi erôkre.
„Az 1918-as »őszirózsás«, Károlyi Mihály nevéhez fűződő forradalom megítélése ma is vitákat gerjeszt – írja a szerző, de mint megállapítja –, vezetőinek egy része már a Tanácsköztársaság, a Kommün alatt emigrációba vonult, mások annak bukása után, de az 1919-ben hatalomra került ellenforradalmi rendszerrel az »októbristák« mindvégig élesen szembenálltak. Azt remélték, hogy a Horthy, Teleki és Bethlen fémjelezte politika nem marad fenn, hanem a belső és külső erők hatására egy radikális demokrata – mai kifejezéssel balközép – kormányzat váltja fel. Ennek elősegítését várták a győztes nyugati hatalmaktól, valamint a Magyarország körül kialakuló kisantant győrűjétől. A magyarországi antant-missziók és a Bandholtz tábornok által képviselt amerikaiak viszont az 1920 januárjában megválasztott nemzetgyűlésben és Horthyban látták a rend és a stabilitás kulcsát, de az ország sem kívánta vissza az 1918-ban csődöt mondott Károlyit. Ennek az emigrációnak a hitelét tartósan tönkretette a cseh, román és szerb kormányokkal kialakított kapcsolat, az onnan kapott erkölcsi és anyagi támogatás. … Az itthon a bíróság által hazaárulónak minősített Károlyi viszont elkeseredettségében nyíltan magáévá tette a kommunizmus tanait. [Felesége Andrássy Katinka már jóval korábban is marxista bolsevista elveket vallott. Szerk.] Sem nála, sem a 30-as években hasonló útra tért nyugati értelmiségnél nem mentség, hogy fogalmuk sem volt arról, mi folyik a Szovjetunióban, milyen áron épült ott ki az új társadalmi rendszer. Még nagyobb hibája volt Károlyinak és fogyatkozó kevés hívének, hogy a Horthy és rendszere iránti gyűlöletük miatt a II. világháború alatt nem akarták észrevenni és értékelni Bethlen, Teleki, majd Kállay náciellenességét, az ország »vonakodó csatlós«-i szerepét, sőt mindent elkövettek annak érdekében, hogy diszkreditálják a magyar kormány béketapogatózásait. Ennek érdekében Károlyi együttműködött Benessel, a cseh emigráció vezetőjével.”
Ez tehát a nemzetellenes emigráció.
A második világháború azzal a meglepetéssel szolgált, hogy az angolszász hatalmak nemcsak átmeneti és taktikai, katonai szövetségre léptek az orosz katonai hatalommal – mint gondoltuk annak idején – hanem tartós együttműködésre is a szovjet rendszerrel. Amit az „oktobristák” reméltek, hogy „a Horthy, Teleki és Bethlen fémjelezte politika nem marad fenn, hanem a belső és külső erők hatására egy radikális demokrata – mai kifejezéssel balközép – kormányzat váltja fel” – azt a nyugati nagyhatalmak 25 évvel később megvalósították, azzal a különbséggel, hogy az bizony bolsevista diktatúra lett. Ez a megvalósítás nagyon túllépett a Hitler-ellenes háború szükséges követelményein, ennek távolabbi szándékait elárulta az a körülmény, hogy az angolszász hatalmak Magyarországot már jóval a háború előtt ellenségnek tekintették, minden közeledést mereven elutasítottak.
„A II. világháború elején Teleki miniszterelnök … egy londoni emigrációban működő magyar kormány céljára ötmillió dollárt helyezett el Amerikában. Ha egy ilyen kormány létrejött volna, és a Hitler-ellenes koalíció ezt legitim magyar kormánynak ismerte volna el, Magyarország más bizonyítvánnyal és vélhető, hogy más határokkal került volna ki a háborúból. De Hitler 1940 tavaszi nagy nyugat-európai sikerei nyomán Teleki a tervet elejtette.”
Ami a „más bizonyítványt” és „más határokat” illeti – feltételezés, afféle lett-volna-történészkedés. A harmadik mondat sértő Teleki emlékére, azt érzékelteti, hogy Teleki rontotta el – nyilván a hitleri előnyomulásból remélt német gyôzelem hitében – azt a lehetôséget, hogy a Hitler-ellenes koalíció, vagyis az angolszász hatalmak elfogadtak volna egy Londonban működő magyar emigrációs kormányt. Amely „bizonyítványt és területeket” kap. Nem úgy mint a lengyelek londoni emigrációs kormánya…
Hogy is volt? A háború végeztével, Sztalin akarata szerint, kommunista kormány jött létre Lengyelországban. Az angolok ezzel egyetértettek, ami a londoni lengyel kormány cserbenhagyását jelentette. A Potsdami konferencia második ülésén 1945. július 18-án Churchill e szavakkal intézte el a britek szövetségesét: „A londoni lengyel kormány dezavuálása után úgy döntöttünk, hogy háromhavi fizetést folyósítunk az alkalmazottaknak, és elbocsátjuk őket. Úgy gondoltuk, igazságtalanság lenne minden kárpótlás nélkül kitenni őket az utcára”.
Magyarország okosabb volt, nem áldozta fel magát angol ígéretért. A magyar diplomácia mindvégig elkeseredett küzdelmet folytatott annak érdekében, hogy egyrészt minél kevesebb áldozattal járjon a kényszerű háborús részvétel, másrészt, hogy ezt lehetőleg értékeljék a nyugati hatalmak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a magyar nép félelmét a bolsevizmustól, ami minden rendelkezésre álló tapasztalat és információ szerint a nagyobb veszélyt jelentette, megtetézve a trianoni átok visszaállításával. Az idő mindezt igazolta. A Magyarországon így létrejött szemlélet alakította a nemzeti közvéleményt, amely az ország vezetőinek ingadozásával szemben a haza védelmének határozott vállalását követelte. Erejét jelzi, hogy a soron következő kormányok egyre inkább vállalták a háborús részvételt, de gondjuk volt rá, messze nem annyit, amit a németek követeltek.
„A hazai köztudat igen keveset tud az 1945 utáni nyugati magyar emigrációkról. A nyilvános fórumokat ezzel kapcsolatban is a félrevezető hamisítások és rágalmak uralták, szinte a kommunizmus utolsó pillanatáig. Borbándi Gyula erről egy rendkívül alapos, forrásokkal és pontos adatokkal alátámasztott, józan és elfogulatlan értékelést készített 1985-ben, itthon ez a rendszerváltozás hajnalán jelent meg, de viszonylag kevesen ismerik, még kevesebben tanultak belőle.”
Valóban keveset tudnak otthon az emigrációkról, és éppen a legnépesebb emigrációról, az 1945-ben nyugatra majd nagyrészt tengeren túlra került mintegy egymillió magyarról tudhatnak a legkevesebbet. Ez a tömeg nem szívügye a mai sajtónak, könyvkiadóknak. A szemlézett írás szerzôje is röviden intézi el őket:
„Sokan ma is egybemossák az 1945-ös és az 1947-es magyar menekülteket. Borbándi ugyan helyesen rámutat, hogy az 1944 végétől elmenekült mintegy egymillió magyar többsége nem volt nyilas, vagy akár jobboldali, de politizáló részük nem ismerte el az 1945-ös választások nyomán alakult kormány legitimitását és a királyság eltörlését, és a demokrácia megőrzéséért küzdő itthoni politikusokat, sőt jószerivel az egész népet kommunista kollaboránsnak tekintette.”
Borbándi Gyula nagyon szorgalmas ismertetője az emigrációnak, nélküle még gyérebb lenne a rólunk elérhető kép Magyarországon, de minden korrektsége és mértékletessége mellett Borbándi részrehajlósága az „1947-es emigránsok” iránt azért is káros, mert az emigrációról szóló egyéb összefoglaló munkák hiányában szinte csak az ő írásaihoz nyúlhat az emigráció otthoni kutatója.
Őtőle tudja J.G. úgy, hogy: „Nagyon kívánatos lenne ugyanakkor tudatosítani, hogy az 1947 / 48-as kommunista hatalomátvétel következtében egy politikai súlyban és szellemi erőben egyaránt kimagasló magyar emigráció jött létre Nyugat-Európában és Amerikában.” Majd odébb: „Ez a »47-es« emigráció nemcsak kiváló egyénekből állott, de volt esélye a sikerre, a »győztesként« történő hazatérésre is.”
Tény, hogy a ’47-es (nemcsak a ’45-öshöz mérten, de önmagában is csekély számú) réteget felkarolta Amerika, de az 1956. november 4-i fordulat után hamarosan szélnek is eresztette őket, jeléül annak, hogy letett minden olyan politikáról, amelynek érvényesülésekor alkalmazná őket egy magyarországi hatalomépítés céljaira. A kocka elvettetett, a kétpólusú világhatalom főszereplőinek a külvilág részére antagonisztikus megjelenítése során, másszóval a hidegháborúban, a végső megoldást előkészítő tartósabb állapot idején nem kellettek már a „rabnemzetek” Amerikában létrehozott nemzeti bizottmányai.
„Ez a »47-es« emigráció nemcsak kiváló egyénekből állott, de volt esélye a sikerre, a »győztesként« történő hazatérésre is. Pontosabban a hidegháború kezdetén úgy látszott, hogy erre reális esély van.”
Borbándi eléggé fölnagyította a 47-eseket, de ilyen megállapítást nem tett. Tény, hogy Amerika foglalkozott a „rab nemzetek” (captive nations) emigrációinak a felkarolásával, de visszatekintve, nyilvánvaló, hogy ez is csak a szovjetellenesség látszatát szolgálta. Amikor komolyra fordult a dolog (1956), nem illettek bele az amerikai tervekbe.
A klasszikus értelemben vett, tehát olyan politikai emigráció, amely a hatalomból elkergetettek gyülekezete volt, kis hányadát tette ki a három emigrációs hullámnak. A nyilasok még hosszú éveken át frakcióztak egymásközt a virtuális hatalom pozícióiért, az eszmei örökség tulajdonjogáért, a nemzeti jelző és jó hazafiúság kisajátításáért. A ’47-esek a bolsevista hatalom mellékhelyiségeibôl jöttek ki a nyugati országok oltalmában keresni a visszatérés lehetőségeit. Jobb bánásmód, finomabb átmenet esetén honn maradtak volna Rákosi királysága alatt. Egyik a német hatalom árnyékában, másik a szovjet hatalom kebelén jutott politikai szerepre.
A nemzeti emigráció névre azok szolgáltak rá igazán, akik feledve vagy eleve elvetve a pártpolitikát, a nemzet sorsáért aggódva építették ki az emigráció intézményeit.
Az 1956-os forradalomról szólva említi a szerző, hogy: „Egy rövid pillanatra fölmerült a közeli hazatérés lehetôsége, nem a hatalom reményében, de szolgálatra készen. Nagy Ferenc ezt világosan megmondta Tildy Zoltán volt köztársasági elnöknek. Ha győzhetett volna a forradalom, sok értékes honfitársunk haza is tért volna, ehelyett újabb kétszázezer, zömmel fiatal, menekült el a második szovjet beavatkozás után. Ellentétben 1947-tel, most a prominens vezetőknek esélye sem volt emigrálni, egyedül a világszerte tisztelt szociáldemokrata, Kéthly Anna államminiszter képviselhette a »szabad világ«-ban a legális magyar kormányt, és Király Béla tábornok, a Nemzetôrség parancsnoka szimbolizálta a harcoló nemzetet. Az elmenekültek egy jelentős része inkább gazdasági okokból távozott, a sztálinizmust nemcsak az elnyomással, de a nyomorral is azonosítva, a politikába belekóstoltak azonban létrehozták saját emigráns szervezetüket, a Magyar Forradalmi Tanácsot. …. A kiöregedő nemzedék helyére lépő »56-osok« a »nagypolitika« befolyásolásának kísérletéről lemondva az energiákat egyrészt saját jövőjükre, a nyugati magyarság hosszú távú fennmaradását biztosító intézményekre (egyesületek, templomok, cserkészet, hétvégi magyar iskolák) fordították, másrészt a szellemi életre, hogy legyen Nyugaton egy virtuális, szellemi Magyarország, ahol a kultúra, a gondolkodás mentes az otthoni béklyóktól, ahol szabadon lehet beszélni, vitázni a magyar múlt, jelen és jövô nagy és kisebb kérdéseiről.”
Ha ezt az előbbi mondatot a három emigráció (’45-ös, ’47-es, ’56-os) egyikére akarjuk alkalmazni, mint leginkább jellemzőt, akkor az a ’45-ös emigráció lesz. Másutt talán nem annyira, de Ausztráliában majdnemhogy kizárólagosan. Itt minden intézményt, ami tartósan, legalább egy évtizedre fennállott és maradandót hagyott maga után, azok vagy azokhoz csatlakozók hozták létre, akiket a háború sodort nyugatra.
A forradalom idején az említett Nagy Ferencet, korábbi miniszterelnököt eltanácsolták a szabadságharcosok a határon. Király Béla tábornok sok mindent szimbolizálhat, de a harcoló nemzetet nem. Az 56-osokkal jöttek szabadságharcosok is, akik nem az elején, hanem már csak a tél folyamán hagyták el az országot, mentve életüket.
„Kiemelkedő volt a magyar emigráció szerepe abban, hogy a nyugati kormányok és közvélemény egyre több hiteles hírt, figyelmeztetést kapott az utódállamokban élő magyar közösségek nehéz, általában romló helyzetéről. A minden emigrációra jellemző civakodás, megosztottság ugyan bőségesen tapasztalható volt a magyaroknál is, de a hazai rendszer elítélése és a kisebbségvédelem egyesíteni tudta az erőket.”
Ez a két mondat jellemző az egész magyar emigrációra. Ha követjük a felosztást, a ’45-ös, ’47-es és ’56-os, és hozzávehetjük a ’80-as évektől szórványosan, de folyamatosan külföldre, tengerentúlra érkezőket, mondhatjuk, hogy mindenegyes rétegnek voltak érdemes és kevésbé érdemes tagjai, ha nem is egyenlő arányban.
Végülis a Kárpát-medence magyarságának képletét jelenítjük meg itt, azzal a különbséggel, hogy aki nem vesz részt valamilyen magyar megmozdulásban, az sehol sem látható, az összességben nincs jelen. Ez már önmagában is javítja a minőségi szintet. A kezdeti különbségek idővel elmosódtak, a közösségért szívósan dolgozókat általában megbecsülik.
Mindhárom emigrációs réteg politikai menekült volt, az ország felett átvonult politikai viharok tömeges áldozata. Emigrációs mivolta ebből ered, és nem a hatalom elvesztése és törekvés annak visszaszerzésére körülményeibôl.
A háború végeztével felvont vasfüggöny nyugati oldalán több millió kelet-európai maradt, akiket már nem lehetett visszazavarni szeretett hazájukba. Ennek a kifosztott, lerongyolódott, munkátlan és jövőtlen embertömegnek vádló jelenléte késztette a győzteseket arra a lépésre, hogy bűneik hordalékát, politikájuk döbbenetes termékét, minél előbb szétvigyék Európából. Ne zavarja a marxista—kapitalista világrend kiépítését.
Kellett is a munkáskéz. És – akarták, nem akarták – ezek a szátáramlott milliók jelenlétükkel, szorgalmukkal, és szándékos és elhivatott felvilágosító tevékenységükkel leleplezték azt a Szovjetuniót, amelyet az angolszász politika keltett életre, és erősített világveszedelemmé. A háború – amiről az amerikai közvéleménynek azt mondták, hogy felszabadítás –, Európára a szadista söpredék diktatúráját hozta. A nagy világcsalás álarcát a közép-európai emigránsok távolították el.
Nagy dolog ez, hiszen Tocqueville is úgy vélekedett, hogy: „Ha egyszer egy nézet elterjedt és gyökeret vert az amerikai földrészen, akkor azt semmiféle földi hatalom nem képes kiirtani.” Nagy dolog ez és ritka, talán egyedi eset volt, amikor félvilágnyi közvélemény alakul ki a kommunizmus ellen, és kényszeríti a politikát a tisztesség útjára.
Amikor 1956-ban szétfutott a hír, hogy a magyar parlament előtt 23 ezer embert legyilkoltak (akkor itt ennyiről szólt a hír) megdermedt a világ. Majd jött Budapest legázolása november 4-én. Emlékezzünk, sem előtte, sem utána nem volt olyan egységesen megnyilatkozó világközvélemény. Igen, a magyar ’56 világközvéleményt teremtett! És maradandót, ami átállította a világvonat szemafórját.
Ne ragadjunk le félezer ’47-es emigráns legendagyártó politikuskodásán, nem ők fújták a passzát szeleket, nem ők rakták le az aknákat a szovjetvilág alá. Sorjában megtértek Kádár barakjába, hirdetve a liberalizáció csodás hatását.
Sokat kell még tanulni a világ folyásáról annak, aki az emigrációról történészkedik, elsősorban azt kell megtanulnia, hogy nem lehet valóságos képet kapni elfogult, pártos írásokból. Másrészről, sok mindenről be kellene még számolni annak érdekében, hogy a jövő nemzedékek megértsék, mi történt valójában a XX. században.
Az emigráció valóban elvégezte történelmi feladatát. Csontjai már hamvadnak, a maradéknak már nem sok ideje van. De még van igénye arra, hogy a nemzet részeként tiszteljék, és hogy bekerüljön ilyenként a nemzet egészének tudatába.
És nincs vége a folyamatnak. Az exodusnak, a szétáramlásnak utat nyitott a vasfüggönyös nemzeti kalodák kora után végre bekövetkezett uniós nemzetköziség, minden előnyével és hátrányával. Évezrede nem volt ekkora változás az európai nemzetek életében. Tudomásul kell vennünk, hogy a múlt századi politikai üldözések okozta szétáramlások után az új helyzet más természetű szétáramlásai következnek.
Az új korszakban halványodik az állampolgárság jelentősége, és felértékelődik a nemzet közösségtartó ereje. Jó lenne, ha Magyarországon komolyabban készülnének az élet új rendjének kezelésére. Nem elég szép szavakkal 15 milliót említeni, meg – ne engedjük el egymás kezét, de tenni is kell végre, hogy a magyar nemzet határok nélküli valóság legyen.
