A szeretet családi ünnepe közeledik, egy rendhagyó, számunkra eddig nem tapasztalt karácsony. Sok minden hiányzik ebből az ünnepből, ezek egyik része nélkülözhető, a járványveszély után is nyugodtan elhagyható volna, egyvalami azonban biztosan nem.
Feledhető volna az ünnepi készülődés őrülete, a lázas és lelketlen bevásárlás, az üzletekben való tolongás, az ünnepnek csak az ajándékozást mindenáron letudni akarás rítusává degradálása, mely karácsonyaink szerves részévé, mondhatni sok esetben fő motívumává vált, s amelytől ezúttal részben megfosztottak, ha úgy tetszik, megszabadítottak bennünket a járványügyi korlátozások.
Valami azonban nagyon hiányozni fog: a személyes kontaktus, akár a találkozás a tágabb rokonsággal, barátainkkal és maga a gyengéd, a ragaszkodást kifejező érintés, az ölelés, mellyel szeretteinket, barátainkat ezen az ünnepen köszönteni szoktuk.
S hogy ezzel mennyire nem vagyok egyedül, arra példa egy felmérés is, melynek során arról kérdezték az embereket, mi hiányzik nekik a legjobban a koronavírus-járvány idején. S igen, a legtöbben a tágabb családjukat és a velük való fizikai közelséget, az ölelést hiányolták.
Amióta tudjuk, hogy itt a koronavírus-járvány, és hogy leginkább az idősekre veszélyes, kényszerűen elszakadtak a nem egy fedél alatt élő családok. A fiatalok igyekeznek segíteni, de lehetőség szerint távol tartják magukat a szülőktől, nagyszülőktől, nehogy esetleges vírushordozóként megfertőzzék őket, és a szülők, nagyszülők sem merik megölelni gyermekeiket, unokáikat. Azelőtt talán észre sem vettük, milyen fontos számunkra mindez, de a hiánya megmutatta, mennyire értékes. Hiába a technika csodái, a telefon, a Skype – az nem ugyanaz, hiszen épp a személyes érintés, a fizikai közelség, a szeretet ezen megnyilvánulása hiányzik belőle.
Az ölelés és a karácsony kapcsán hamarjában két kép jelenik meg előttem, melyek mindegyike a Szűzanyához és Jézushoz kötődik. Az első a Vlagyimiri Istenanyát ábrázoló híres bizánci ikon, a másik pedig Michelangelo szobrai közül a legmegindítóbb, a
Pietà.
Az elsőn a Szűzanya a gyermek Jézust öleli magához hihetetlen gyengédséggel, a másikon ugyancsak a Szűzanya tartja karjában mély fájdalommal keresztfáról levett, halott fiát. Mindkettő megindító, az egyik a megható boldogság, a másik a mérhetetlen fájdalom kifejezője. S mindkettőt a szerető ölelés kapcsolja össze, mintegy keretbe foglalva a Megváltó földi életét.
S így foglalja keretbe az ölelés a mi életünket is a szülő-gyermek között egy életen át, a párkapcsolatban, a rokoni vagy épp baráti összetartozás kifejezéseként. S ettől foszt meg bennünket ez az alattomos vírus, oly sok egyéb mellett. Nehéz karácsony lesz ez a szentestét magányban töltőknek, de azoknak is, akik bár együtt lesznek a szeretet ünnepén, de a ragaszkodás, az összetartozás megnyilvánulását, az ölelést, a gyengéd érintést mellőzniük kell, holott esetenként rég nem láthatták egymást.
Hogy mit jelent egy nagyszülőnek ez a kényszerű elszigeteltség, azt, bár még nem vagyok valójában nagymama, mégis mélyen át tudom érezni. Egy számunkra nagyon kedves baráti házaspárt, s két aprócska, gyönyörű gyermekét, akiket immár unokáimnak tekintek, a határ ellenkező oldalán élőként a járvány miatt hónapok óta nem láthattuk személyesen. Hogy hosszú hónapok mit jelentenek egy kisgyermek fejlődésében, azt a küldött fényképeknek, videofelvételeknek köszönhetően érzékelem igazán, szomorúan véve tudomásul, hogy ennek a helyzetnek köszönhetően mennyi minden pótolhatatlanul kimarad az életünkből, s érzem át, hogy mit jelent mindez oly sok idős embernek, nagyszülőnek.
Nekik és velük együtt mindazoknak, akik az ünnepet valamilyen okból a családjuktól távol kénytelenek tölteni, küldenék ezzel az írással egy nagy-nagy virtuális, bár sajnos a valódit messze nem helyettesítő ölelést és kívánok vírusmentes, áldott karácsonyt!
