A zenetörténelem meghatározó nőalakjai között Clara Schumannak is jutna dobogós hely. Kiváló zongoraművész, elismert zeneszerző volt, s nélküle férje, Robert Schumann művészete sem teljesedett volna ki. Különleges egyéniség lehetett, az intelligens hölgy Brahms szívét is megdobogtatta, a férfi reménytelen szerelme később barátsággá szelídült. Az asszony neki is sokat segített pályája során. A művésznőnek nem volt könnyű sorsa, férje tébolya árnyékolta be életét.
Alakjáról egy film is készült Clara címmel, megformálását a kiváló német színésznőre, Martina Gedeckre bízták. Sajnos, a rendező egy szerelmi háromszög felé vitte el a mozit, Clara többet érdemelt volna. Férje halála után Magyarországon is többször járt, s az akkor alapított Nemzeti Zenedét anyagilag is támogatta.
Rudnay Józsefné, Veres Szilárda Emlékeim című könyvében is megemlékezik egy koncertjéről:
„Schumann Róbertné Wieck Klára, a nagyhírű zongoraművésznő, hangversenyeit meghallgatva, azt a nagyon különös tapasztalatot tettem, hogy abban az időben mindenki egészen előrehajolva kezdett zongorázni. Schumanné ugyanis nagyon rövidlátó volt, s egészen előrehajolt a billentyűkhöz. Bizony különös az, hogy egy nagy művésznek nagyon lényegtelen, sőt talán hátrányos szokásait mennyire el akarják az utánzók sajátítani; hogyha már művészetben nem érhetik utol, legalább ilyen sajátságokban hasonlíthassanak hozzá. Példa rá Liszt Ferenc hosszú hajviselete is.”
Ha már Liszt Ferenc került szóba, meg kell említeni Schumann és Liszt ellentmondásos kapcsolatát. Az előbbit kritikusai konzervatívnak ismerték, a nagy magyar szerzőt pedig a haladók között tartották számon. Schumann, s felesége nem rejtette véka alá kételyeit, s Liszt is túl „lipcseinek” bélyegezte Schumann művészetét. Ugyanakkor, ne feledjük, Schumann Lisztnek ajánlotta C-dúr fantáziáját, Liszt pedig viszonzásul Schumann-nak dedikálta h-moll szonátáját.
Clarában, mint virtuóz zongoraművészben minden bizonnyal volt némi féltékenység pályatársa iránt, amit Liszt tomboló sikerei és a szalonokban szerzett népszerűsége csak fokozott. Claude Samuelnek a művésznőről írott könyvéből idézem Clara Schumann gondolatát Lisztről:
„Elkényeztetett gyerek ő, aki csupa jóság, ellentmondást nem tűrő, szeretetre méltó, pökhendi, nemes szívű, nagylelkű, gyakran nyersen bánik az emberrel. De nagyon szeretjük, és ő is igaz barátsággal van irántunk…Zenei szempontból a dolog már másképp áll: Liszt mindent el tud játszani, amit akar, és az mindig szellemes, bár néha ízléstelen. Szerzeményeiről ugyanez a véleményem. Nem mondhatok mást, minthogy borzalmasak: kaotikus disszonancia, szüntelen és tolakodó morajlás a basszus mély hangjaiban éppúgy, mint a legmagasabb regiszterben, bevezetései fejbe kólintják az embert, utálom, mint zeneszerzőt. Előadóként azonban elképeszt!”
Minden bizonnyal e megjegyzések Liszt fülébe is eljutottak, de a magyar zeneköltő nagyságát mutatja, hogy Schumann halála után sokat segített az özvegynek, s koncerteztek is együtt.
