A megyeszékhellyé válás idejében Ipolyság lakossága még nem volt valami népes: 1820-ban például csak 1467 főt tett ki. 1848-ig ez „főleg két elemből állott: földművesekből (jobbágyok – zsellérek), valamint iparosokból”. Ezen kívül a kisebb számú értelmiségi osztályból, akik voltak „vagy heten: a megyei főorvos (Stéger János orvostudor), a gyógyszerész, a megyei várnagy (Petróczy József), a levéltáros (Bakay László), a plébános (Király János), a káptalani tiszttartó és a kasznár”. (Salkovszky,1927; Gyürky, 1874, 1882)
Ipolyság XIX. század eleji társadalmi rétegzettségéről – Gyürky adataira is hagyatkozva – Salkovszky Jenő vázolt fel elfogadható képet. Mint írta: „1820-ban még csekély volt az iparosok száma”, akik közt akadt „néhány csizmadia, szabó, 2 lakatos, 1 kádár, 1 bognár, 2 kovács, 1 asztalos, 2 kalapos, 2 szűrszabó, 2 szíjgyártó, 1 köteles, 1 szappanos, 1 festő és 1 pék. Volt azon kívül egy serfőző, és egy téglagyár a Parassavölgyben. Gyártottak még helyenként hamuzsírt és főztek salétromot a katonai kincstár számára.” (1927:6. p.)
S ami e tekintetben a korabeli helyzetről még megtudható:
„A kereskedelem még gyengébben volt képviselve, úgy hogy igényesebb árut csak Léván, Balassagyarmaton és Esztergomban lehetett venni. A kereskedők eleinte „görögök” voltak, ami még a török időknek volt a maradványa. A török által megszállt területeken ugyanis a basák és a bégek az ő saját alattvalóiknak adtak kereskedői jogosítványt.
Így jöttek fel a Balkánról szerb, macedón és görög kereskedők, akiket, vallásuk görög-keleti lévén, csak görög néven ismertek, sőt ez időben a kereskedő fogalma egyenlő volt a „görög” szóval. Ilyen kereskedők voltak városunkban a Vaskovits, Totovits, Sárpy és Turnay családok és még sokan mások. Még görög temetőjük is volt a mostani Kálvária alsó részén. Zsidó kereskedő 1848 előtt nem telepedhetett le a városban, mert a bányavárosoktól 10 mérföld távolságra ez tilos volt. .(Más források a zsidóság megjelenését egy kicsit korábbra teszik, igaz, nem jelentős számú zsidóságról van szó.) A kereskedés tárgya a fűszerüzleteken kívül, a bor, a gyapjú és később a fa volt”. (1927:7. p.)
Totovics Kálmán síremléke a Kálvárián ( Csáky K. felv.)
Érdemes a görög temető kapcsán idézni itt a város jeles szülöttének, Bussay Tivadar (1877-1954) plébánosnak, pápai kamarásnak és tb. kanonoknak egyik írását, melyben gyermekkori emlékeit tárja elénk, megjelenítve a szóban forgó helyet, azt ráctemetőként emlegetve. Egy 1880-as évekbeli kép tárul elénk, s megbizonyosodhatunk arról, hogy az egykori temető már akkor is elhanyagolt állapotban volt. Csak megjegyezzük, hogy a görögkeletiek közül többen is (például Totovits Kálmán) áttértek a katolikus hitre, s egyeseket a város új temetőjében helyezték később örök nyugalomra. De lássuk most a régi képet! „Szép időben ibolyázni is jártunk a Parasába, a Kőmáji erdőbe, a Pincék mögé, a Kálvária – akkor Várhegy – oldalára, ahol zápor után visszafojtott lélegzettel szemléltük a „ráctemető” feldúlt sírjaiból kivigyorgó koponyákat s lábszárcsontokat”. (A Hét,1934.2.2:2. p.)
A város társadalmi rétegzettsége kapcsán még el kell mondanunk, hogy „az iparosok elöljárója hadnagy címet viselt, a földműveseké volt a bíró. Ezen kívül az iparosok céhbe is tömörültek az atya-mester vezetésével, a céhnek pedig egy szolgabíró volt a felügyelője.
A többi megyei tisztviselő még akkor nem lakott a városban, csak közgyűlésekre (melyek gyakran egy hétig is tartottak), bizottsági ülésekre és ítélkezés végett jöttek a városba”.
Az igazi polgárság ekkor tehát itt még nem alakulhatott ki. Ipolyság földesura a rozsnyói káptalan volt, kinek földjeit a jobbágyok és a zsellérek művelték meg. A jobbágytelkek száma ekkor közel 70 volt a településen.
(Csáky Károly/Felvidék.ma)
