Száz év könnyei Salgótarjánban

Paradoxonnak tűnik, de Trianon egyik nyertese (ha lehet ilyet mondani) Salgótarján. A várossá válás útján lépegető, de mégiscsak sáros nagyközséget a trianoni sokk avatja várossá. Ennek immár száz éve, s mi mással is ünnepelhetne az immár tízesztendős (így is Magyarország legfiatalabb megyei székhelyű színháza), mint ősbemutatóval, amely úgy kapcsolódik szorosan Salgótarjánhoz, két sorsfordító év történetéhez, hogy közben mégis az összmagyarságról, az összmagyarsághoz szól. Nem egyszerű érzelemnyilvánítás nélkül végignézni a Susán Ferenc rendezte előadást, amely egyszerre grandiózus tablóképet ad a korról, annak (nemcsak salgótarjáni) lakóiról, miközben Topolcsányi Laura darabja tűpontos, csehovi mélységű személyes tragédiákat is felmutat.

A Trianon utáni közvetlen évtizedekben is sokan megpróbálkoztak a magyar irodalom képviselői közül a tragikus történelmi eseményeket felmutatni, de azok a még határrevíziós lázban égő évek nem igazán adtak lehetőséget a hiteles ábrázolásra, ráadásul nagyon sokaknak megvolt még a saját személyes tragédiájuk is, hisz sokan veszítették el a szülőföldjüket, ahogy sokaknak maradtak a határ túloldalán rokonaik, barátaik. Két éve Foglár Gábor Ítéletidő című kisregénye vállalkozott arra, hogy immár száz év távlatából felvidéki (losonci) szemmel meséljen az akkori, sokáig szinte elmesélhetetlennek tűnő tragédiáról.

Ahogy lenni szokott, az idő múlásával a sebek gyógyulgattak, majd 1938-ban Hitler jóvoltából az elcsatolt területek egy része visszatért, 1945 után pedig egyfajta hamis internacionalizmus jegyében nem volt ildomos Trianonról beszélni. Igaz, a határok alig voltak átjárhatóak, voltak évek, amikor speciális betétlappal is legfeljebb évente kétszer lehetett átlépni a magyar-szlovák határt.

Salgótarján különös helyzetbe került Csehszlovákia létrejötte után, hiszen a sáros falu a szénbányái jóvoltából egyszerre lett központtá, s Krepuska Gézának köszönhetően még az eredetileg Csehszlovákiához csatolt Somoskőújfalut is visszakapta, hisz a macskalyuki macskakő nélkülözhetetlen volt Budapest utcáin is. Érdemes ideidézni a város első polgármesterének, Förster Kálmánnak a szavait: „Soha nem felejtem el azt a benyomást, amelyet Salgótarján, ez a mérhetetlenül elhanyagolt, szénporos, fekete község tett rám, amikor én – életemben először – oda megérkeztem. A Fő utcán folyt a sár, éspedig a szó szoros értelmében. A hiányosan megvilágított Fő utca Velence sikátoraira emlékeztetett engem”. S ha már a város élén 21 évig regnáló Förstert említjük, érdemes egy szóra megállni, s megemlíteni vele kapcsolatban, hogy tipikus trianoni sors az övé. Salgótarján első polgármestere ugyanis cipszer, 1885 július 29-én született Szepesolasziban, s tanulmányait szülővárosa mellett Iglón, Lőcsén, Kassán és Eperjesen végezte, majd 1909-ben a jogtudomány doktorává avatták. Egy évvel később, alig 25 évesen a legfiatalabb magyar polgármester lesz, méghozzá Poprádon. Mivel nem hajlandó felesküdni a csehszlovák kormányra, elveszítette az állását, s Újpest helyettesítő polgármestere lesz. 1922-től egészen a második világháború szinte legvégéig látja el feladatát Salgótarjánban, de mivel a háború éveiben politikai támadások sora éri, lemond a tisztségéről. 1944-ben Bodajkra költözik.

A háború után még a nyugdíjától is megfosztják, Pécsett él redőnyjavításból. 1971-ben halt meg Zircen. Salgótarján érdemeit csak a kilencvenes években ismeri el, 1995-ben posztumusz Pro Urbe-díjjal tüntetik ki, majd 2012-ben szobrot és emlékparkot kap. Förster pár villanás erejéig megjelenik a most bemutatott darabban is.

Tavaly a centenárium jegyében a színház drámapályázatot hirdetett, amelynek győztese a Vajdaságból, Óbecséről elszármazott Topolcsányi Laura lett, aki évek óta a budapesti Turay Ida színésznője és háziszerzője. Díjaztak egy kamaradarabot is, egy huszonéves egyetemista, Kellerwessel Klaus Csonka Lili című darabját is, amely más, kevésbé hagyományos írói eszközökkel a sivár mából láttatja a dicső múltat. A darabot a tervek szerint áprilisban felolvasószínházi formában mutatják be. Ne feledjük ugyanis, hogy Salgótarjánban a bányák mellett több nagyüzem (pl. a síküveggyár) is működött a szocializmus éveiben, amelyek sok ezer embernek adtak tisztes megélhetést. Talán nem véletlen, hogy a város a mai napig erős baloldali hagyományokkal bír, a város polgármestere maga is a baloldalt erősíti.

Sajnos, az 1989-es változások mély nyomot hagytak a környéken, az addig sok ezer embernek munkát adó üzemek nagyrészt megszűntek, a város és a környéke nagyrészt leépült. Erről a leépülésről szól a szintén salgótarjáni Juhász Tibor Ez nem az a környék című könyve is.

De visszatérve Topolcsányi Laura darabjához, a szerző nem kevesebbet vállal magára, mint hagyományos, de nem elavult eszközökkel

alig három órába besűríteni egy ország, egy város, s pár család történetét.

Nincs könnyű dolga, de szemmel láthatóan segíti színészi múltja/jelene, s bár kénytelen hősei szájába adni s elmeséltetni a kor sorsfordító történelmi eseményeit is, ezt mégsem didaktikusan, szájbarágósan teszi, hősei vitatkozzanak akár a trianoni tragédiáról, akár a munkásosztály körülményeiről, akár Magyarország jövőjéről, egy pillanatra sem válnak sematikus figurákká, szövegeik tele vannak élettel, s ez a szerző és a rendező mellett a színészek érdeme is. Mivel Topolcsányi Laura azért felvértezi a szereplőit megannyi információval, vannak pillanatok, amikor a néző (főleg a fiatalabbak) úgy érzi, érdemes lett volna egy másik, rövidített ifjúsági változatot is elkészíteni, amelyben a szerelmi szál(ak) erősödnének fel a történelmi történések rovására. A történetről egyébként elég elárulnunk annyit, hogy középpontjában egy salgótarjáni munkáscsalád s egy, Trianonnak köszönhetően a határ túloldalán maradt értelmiségi család történetén át láttatja a kor történéseit az elmaradhatatlan szerelmi szállal, amely végül happy end-del végződik.

Természetesen nem ez az egyedüli szerelmi szál a drámában, a tanító beteljesületlen szerelme a színésznő iránt legalább annyira erős szálként jelenik meg, s talán az előadás legerősebb érzelmi mozzanatát eredményezi.

Igazi csehovi pillanatokat kapunk a rendkívül erős színészi játéknak is köszönhetően.

Amíg a világháború borzalmait még úgy-ahogy átvészelik a salgótarjániak (persze, majdnem minden családnak megvan a maga hősi halottja), az azt követő éveket, a spanyolnáthát és a trianoni időszakot már kevésbé. Pál, a színigazgató (Kocsis Pál) és neje (Bozó Andrea) hirtelen a határ szlovákiai oldalán marad, s két lehetőségük van, vagy aláírnak egy hűségnyilatkozatot, vagy mehetnek, amerre látnak.

A darab két legerősebb figuráját írja meg a szerző kettejük tragédiájában, amely igazi jutalomjáték a két színésznek, akik élnek is a lehetőséggel. A színigazgató a trianoni aláírás napján főbe lövi magát, a felesége pedig Budapestre kerül.

Lányuk, a Zágrábban végzett, erős feminista öntudattal rendelkező Borbála, aki első látásra beleszeret a város legjobb vájárjába, Andrásba (Kecskés Alexisz), követi anyját Budapestre, aki végül egy idegszanatóriumban fejezi be. Szintén önkezével. A darab egyik megrázóbb helyszíne a vagonlakók ábrázolása, a 724 vagonban évekig tengődnek embertelen viszonyok között azok, akik se az elrabolt szülőföldjükön, se a maradék magyar hazának nem kellenek.

Fotó: Hegedűs Márk

Az előadás rendezője, Susán Ferenc sokadszor bizonyítja, remek rendező, nagyon erős, s mára már meghatározóvá vált kéz/véd/jegyekkel. Állandó munkatársa a díszletet és jelmezeket ezúttal is jegyző Pallós Nelli, aki a forgószínpad segítségével szinte filmszerűen, egymásba vágva váltogatja a helyszíneket, s elengedhetetlen része van abban, hogy az előadás pár perc kivételével erőteljesen halad a végkifejlet felé. Ahogy már megszokhattuk Susán korábbi rendezéseiben, különös jelentősége van a zenének, vagyis egy-egy zeneszámnak (meggyőződhettünk erről az Advent a Hargitán, az Erdő című előadásaiban is), ezúttal a salgótarjáni származású Urbányi Zóra dalát építi be az előadásba, teszi azt annak szerves, kihagyhatatlan részévé. Az előadásban a nők viszik a prímet, Bozó Andrea káprázatosan építi fel az egykor jó nevű vidéki színésznő szakmai és érzelmi leépülését egészen a megőrülésig, a bányászfeleséget játszó Kökényessy Ágit naiv egyszerűsége teszi nagyon szerethetővé, s a Borit játszó Bocskai Virág öntudatos lénye, amely következetesen vezet el a mégis pozitív végig, egészen imponáló. Remekül megírt, s eljátszott a kissé kikapós bányászmenyecskét adó Litauszky Lilla s állandóan féltékeny férjét játszó Hunyadi Máté párosa is.

A többiek pedig ki-ki tehetségükhöz mérten nagyon odateszik magukat (az általam látott ifjúsági előadáson még a sokszor fegyelmezetlen diákok hangoskodása sem ejti őket zavarba), s minden egyes pillanat, minden egyes jelenet hangsúlyos, s hozzátesz valamit az előadás sikeréhez. Említsük meg a bányászok közül a Miklóst alakító losonci Erdélyi Gábort, a kolónia bányászai közül Albert Pétert (Elek), Hajdu Tibort (Misa), Hunyadi Mátét (Nándi), s ahogy már szóltam róla, az egy-egy jellegzetes karakterfigurát adó helyi értelmiségiek is olyan természetes hangon szólnak a kor viszonyairól, s adják elő megingathatatlan álláspontjukat (pap, gyárigazgató, tanító, orvos), hogy egy pillanatra sem érezzük, történelmi színdarabot látunk. S ez bizony, Csank Péter, Ágoston Péter, Ozsgyáni Mihály, Baksa Imre érdeme. S természetesen a szerzőé. Ahogy a takarítónőt adó P. Kerner Edit, a kocsmárost játszó Máté Krisztián, de a vagonlakókat adó Mikecz Estilla, Falati Hedvig, Mohácsi Norbert is emlékezetes percekkel ajándékozzák meg a nézőket.

Amikor az előadás végén a fiatalok sok-sok hányattatás után egymásra találnak, s asztalhoz ülnek, hogy elfogyasszák a paprikás krumplijukat, csak annyit szólnak egymáshoz: Jó étvágyat! A függöny szép lassan összemegy, a néző pedig előveszi a zsebkendőjét. Száz év könnyei gyűltek össze mind a színpadon, mind a nézőtéren.

(Juhász Dósa János/Felvidék.ma)