Kedves Árpád, ki most már az égi mezőkről nézel le ránk…
Hányszor mondtuk, hogy ha azt a sok civakodást, béka-egér harcot, értelmetlen gyűlöletet egy felhő szélén lógázva lábunkat szemlélhetnénk, akár jót is lehetne rajta szórakozni, de tudom, hogy úgysem tudnád megtenni. Mert mindig tudtad, hogy ez a játék vérre megy, s hogy mindig vannak áldozatok, akik belepusztulnak, vagy legalábbis újabb sebeket kapnak. Hány gerinc törik meg, hány lélek sérül a napi, felszín alatt zajló alattomos, néha alig észrevehető kiszorítósdiban…
Portálodon olvasom, hogy ez év július 26-án elveszítettünk. A sors úgy hozta, hogy pályánk két egész évtizedig egymás mellett futott. Persze, tudom, ez sem pontos, hisz ez nem véletlenül történt, mindketten tudatosan vállaltuk fel a „köz ügyét”. Így volt ez akkor is, amikor úgy tűnhetett, hogy valamiféle „bársonyszékbe” kerültünk, ahogy ezt a külső szemlélő esetleg láthatta. Az már kevésbé volt látható, hogy ezért milyen árat fizettünk, mert mindennek ára van, s messziről az sem látható, hogy milyen kínnal-keservvel kellett minden kis előrelépésért megküzdeni…
Pályánk sokszor vitt ugyanazon az úton, akár a hosszantartó tanácskozásokra gondolok, amikor már csaknem vért izzadtunk hogy egyezségre jussunk vagy jó, esetleg csak elfogadhatómegoldást találjunk, akár a havas éjszakai utakra, amikor a választási kampánygyűlésekről araszoltunk hazafelé.
Elkötelezettségedhez sohasem fért kétség. Felkészültségedet az ellentábor is gyakran, még ha nem is szívesen, de elismerte. Emlékszem, mikor a magyar helyiségnevekért folyt a harc, a parlament akkori elnöke bizalmasan megkérdezte, igaz-e, hogy Štúr sohasem járt Štúrovóban?
Az elmúlt választási időszakban Brüsszelben együtt próbáltunk kapaszkodókat keresni az európai kisebbségek helyzetének javításához. Nagy kihívásokkal néztünk szembe, gyakran ütköztünk a meg nem értés, az ignorancia falába, vagy váltunk ismét, kitudja hányadszor, ellenségekké a szlovák képviselő kollégák szemében.
A napi küzdelmekben, a sok „missziós” munkában gyakran csak egymásra számíthattunk. De egymásra mindig számíthattunk. A közös feladat, a közös munka bennünket is, a munkatársainkat is összefűzte. Nem telik el hét, hogy ne emlegetnénk, hogy ne hiányozna a megfontolt, tárgyilagos véleményed. Mert hiába a világháló, hiába a sok veled vagy ellened szurkoló kolléga, sokszor döntést egyedül kell meghozni…
A kollégák a volt szovjet tagországok delegációjából sokan hagyatkoztak terepismeretedre, alapos áttekintésedre. Igaz, talán még ez is félreérthető volt. Pedig kivívni az elismerést a volt miniszterek, miniszterelnökök társaságában, a régi, tapasztalt „öreg rókák ” közt sem nem egyszerű, sem nem öncélú. Hogy hitelt adjanak a szavainknak akkor is, amikor a saját dolgainkról beszélünk, ahhoz erre a devizára nagy szükség van. Csak hát messziről ez sem mindig látszik…
Hálás vagyok a sorsnak, hogy sok évig pályánk együtt futott, s hogy mindig számíthattam Rád, ahogy a szlovákiai magyarok is. Talán csak most tudatosítjuk, milyen veszteség ért bennünket távozásoddal.
Harcodat tisztességgel megvívtad, nyugodj békében.
Bauer Edit{iarelatednews articleid=”41062,41066,41067,41086,41088″}
