Örömteli hír, hogy az Esterházy Jánosról szóló, egyre bővülő szakirodalom új kötettel gazdagodik a mártír gróf születésének 125. évfordulóján. A Püski Kiadó gondozásában megjelent kötet ifj. Csámpai Ottónak, az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpont igazgatójának köszönhető.
Ifj. Csámpai Ottó ezzel a kötettel is bebizonyította, hogy nemcsak lelkes és felkészült mentora az Alsóbodokra érkező zarándokoknak, valamint fáradhatatlan gondozója az alsóbodoki Esterházy Múzeum folyamatosan gyarapodó archívumának, hanem a Nyitra-vidéki magyarság történelmének és Esterházy János mártíriumára vonatkozó levéltári forrásoknak is elkötelezett kutatója.
Azt, hogy az archívumok mélyén rejlő iratokat gyűjti, másolja és kiegészítő jegyzetekkel látja el, maga is több alkalommal említette.
Az általa összeállított és most közreadott vaskos Esterházy-dosszié azonban még így is letaglózó hatással van arra, aki kézbe veszi, és belelapoz a benne sorakozó dokumentumokba.
A dokumentumkötet Esterházy János népképviselői életének 1945 utáni szakaszát tárja az olvasó elé. Olyan tényeket, amelyeket évtizedeken át elzárt előlünk az a csehszlovák kommunista rendszer, amely a cseh(szlovákiai) magyarság legjelentősebb személyiségét lassú kínhalálra ítélte.
Az összeállító maga is jelzi, hogy egyelőre nem sikerült minden ide vonatkozó dokumentumot felkutatnia és közzétennie.
Már a rendelkezésre álló iratanyag holt betűiből is megelevenedik azonban előttünk annak a hatalmi önkénynek és a rendszert kiszolgáló bürokratikus gépezetnek az embertelensége, amely láthatóan nem tudott mit kezdeni a karmai közé került, tiszta lelkű, az átélt szenvedések ellenére is hitében megtörhetetlen, egyenes gerincű mártír politikussal.
„Viselkedése ellen nem merül fel kifogás”, mégsem érdemel sem kegyelmet, sem amnesztiát, sőt még megfelelő kórházi kezelést sem, halála után pedig emberhez méltó temetést sem. Miért? Mert „csak egy magyar” volt, akinek „átnevelése nem történt meg”.
Az egymást követő dokumentumokat lapozgatva időről időre szünetet kell tartanunk, mert ennek a súlyos peranyagnak még az olvasása is megterhelő. Egyetlen célja ugyanis az, hogy hazug és jogtalan eszközök egész sorával bizonyítsa egy ártatlan ember nemlétre való elítélésének „jogosságát”.
Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés:
vajon mit érezhetett maga Esterházy János, akiről e forrásanyagok szólnak, és miként volt képes elviselni ennyi kegyetlenséget?
Mi mindent kellett átélnie neki, családtagjainak, hozzátartozóinak és – tegyük hozzá – híveinek is, hiszen közülük sokakat ugyancsak miatta hurcoltak meg. Nem is szólva arról a történelmi kataklizmáról, amelyet az új „demokratikus hatalom” zúdított 1945 után a felvidéki magyar közösségre, s amely külön szenvedést okozhatott annak a politikusnak, aki egész életét népe szolgálatának és sorsa jobbrafordításának szentelte.
A kötetben az Esterházy-dosszié hozzáférhető dokumentumainak hiteles másolatai mellett megtaláljuk ifj. Csámpai Ottó kiegészítő jegyzeteit, valamint az ügyben érintett személyek fényképeit is. Ezek között több olyan új információ is szerepel, amely segíti a mártír gróffal történtek értelmezését. Felsejlik előttünk, hogy (előre elhatározott) halálos ítéletét azért kellett ilyen távirati sebességgel – mindössze húsz perc alatt – kimondani, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 1947. november 7-i moszkvai ünnepségére utazó csehszlovák kommunista vezetés győzelmi jelentésként vihesse magával a halálra ítélt „fasiszta és háborús bűnösök” listáját.
Megtudhatjuk azt is, hogy a korabeli koncepciós perek egyik fő konstruktőre, az Esterházy János halálos ítéletét kimondó Nemzeti Bíróság elnöke – aki Esterházy János mellett még több tucat halálos ítéletért, valamint több száz, hosszú évekre kommunista börtönbe zárt ember elítéléséért felelős – pozsonyi villát, miniszteri vagy legalább nagyköveti tisztséget remélt jutalmul jól végzett „hóhérmunkájáért”.
Valószínű, hogy nem a hőn áhított jutalmak elmaradása, hanem sokkal inkább a vádoló lelkiismeret hangja vezetett oda, hogy Igor Daxner Jozef Tiso államelnök kivégzésének 13. évfordulóján szolgálati fegyverével öngyilkosságot követett el.
Ma már egyre többet tudunk arról a lelkületről, amellyel Esterházy János a tizenkét éven át (1945–1957) tartó kereszthordozását vállalta, és felajánlotta a Teremtőnek. Egyre világosabban kirajzolódik az a felismerés is, hogy az 1945 után halálra ítélt nemzeti közösségünk máig tartó megmaradását Esterházy János áldozathozatalának is köszönheti.
Ez az indítéka az alsóbodoki Zarándokközpontba kegyeletüket leróni érkező zarándokoknak is. Ez az életszentség felé vezető lelkület adott alapot boldoggá avatási eljárásának megindítására, valamint az Isten szolgája titulus viselésére. Nekünk pedig elegendő indokot kell hogy jelentsen arra, hogy ne fáradjunk bele Isten szolgája Esterházy János, és rajta keresztül a (cseh)szlovákiai magyarság múltjának és szenvedéstörténetének megismerésébe.
Gyötrő, de egyben erőt adó kötelesség ez, amelyhez most újabb jelentős segítséget kaptunk az ifj. Csámpai Ottó által összeállított Esterházy-dosszié dokumentumkötetével.
Hála és köszönet illeti ifj. Csámpai Ottót példamutató és önzetlen szolgálatáért, amelyhez ő maga és családja is Isten szolgája Esterházy János mártíriumának megismeréséből merített ihletet. Adjon számára ez erőt eddigi áldásos munkájának folytatásához is.
Molnár Imre/Felvidék.ma
