Iránytű-bemutató Budapesten

A kötet alcíme: Módszertani bevezetés Magyarország történetének tanulmányozásához. A kézikönyv szerzője Gyöngyössy Márton, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Karának oktatója, aki egy hasonló, 16 kiadást megért könyv német szerzőjének, Ahasver Von Brandt példáján felbuzdulva, és – mint elmondta – saját oktatási tapasztalatait felhasználva érezte indokoltnak a könyv megírását.

Az egyetem John Lukács termében 2025. június 2-án az intézmény rektora, Deli Gergely hiánypótló műként jellemezte a kiadványt, hiszen Lederer Emma 1962-ben először, majd ezt követően többször, utoljára 1993-ban, illetve Kávássy Sándor 1974-ben, majd szintén többször, utoljára 1995-ben megjelent hasonló tematikájú művét (mindkettő Bevezetés a történettudományba címet viseli) követően Bertényi Iván és Gyurgyák János később megjelent munkái tárgyalják ugyan a történelem kutatásakor alapvető fontosságú forrásokat, de csak részben.

Összegző formában a rendszerváltást követően ez az a kiadvány, amely főként az Árpád-kor történeti forrásaitól egybegyűjtve tárgyalja a témával kapcsolatos tudásunkat.

A szerző, Gyöngyössy Márton azt is elmondta, hogy főként a magyar történelmet tanulmányozók számára tud műve hasznos lenni a szomszédos országokban is.

Mint azt a Debreceni Egyetem tanára, a kötet szakmai lektora – a szerzőhöz hasonlóan – a szintén alapvetően középkorász Bárány Attila a könyv szerepét méltatva kiemelte, talán Kubinyi András 2015-ben megjelent műve volt az utolsó ebben a sorban, viszont az csupán a középkori magyar történet második részét tárgyalta. Ilyen szempontból tehát szerinte a kiadvány nem csupán az egyetemeken és a főiskolákon tanuló diákok, hanem a nagyközönség számára is hasznos olvasmány.

Az Iránytű első részében a szerző, aki egyébként maga is Kubinyi-tanítvány, a történeti forrásokat tárgyalja. Itt megtudhatjuk például, hogy mikortól vált uralkodóvá nálunk a különböző írott történeti dokumentumok anyagaként a papír. Ebben a részben szerepelnek a különböző okmányfajták, törvények, megemlítve köztük például az olyan elbeszélő forrásokat is, mint amilyen a Pozsonyi Évkönyvek, Anonymus Gesta Hungaroruma, vagy Kézai Simon krónikája. De ide tartoznak a törvények is.

A második részben Gyöngyössy Márton a történelem segédtudományaival foglalkozik. Felsorolja az olyan szűkebben vett segédtudományokat, mint a régészet, a néprajz, de említi a művészettörténetet, muzeológiát. A tágan vett „segédtudományok” között ugyanis megemlíthető a nyelvészet mellett akár a statisztika vagy a matematika is, amennyiben szerepük lehet a történetírásban.

A szó hagyományos értelmében segédtudományként itt szokás tárgyalni az ún. személyekkel foglalkozó segédtudományokat is, mint amilyen a címertan, az eredet-, a pecsét- és a jelvény- vagy az oklevéltan.

Végül az utolsó, ún.módszertani fejezetben tárgyalja a szerző azokat az intézményeket, amelyek kulcsfontosságúak lehetnek a történeti kutatásban. Ilyenek a levéltárak, könyvtárak, a bibliográfiák, vagy a különböző adatbázisok is. De nem feledkezik meg a szerző a történeti statisztika intézményei mellett a számítógépek használatáról sem, megemlítve a magyar tudományos tudástáron kívül például a különböző történeti folyóiratokat, illetve azok hasznát és felhasználási módját a kutatásban.

Amint a kötetről szóló beszélgetés vezetője, Simándi Irén, az egyetem Nemeskürty István Tanárképző Kara Történelem és Társadalom Tanszékének egyetemi tanára megjegyezte, a könyv legjelentősebb eredménye, hogy – az összes többi, hasonló, e témában született műhöz képest – valamennyi friss kutatási eredményt is tartalmazza, így ma az országban hozzáférhető legjobban áttekinthető és legteljesebb munka.

Gecse Géza/Felvidék.ma