Az már biztos, hogy Simon Zsolt pályája az MKP-ban véget ér, még akkor is, ha a párt országos tanácsa valamiféle véletlen folytán mégsem szívlelné meg az etikai bizottság ajánlását a pártból történő kizárására. De ugyanúgy kevéssé valószínű az MKP felbomlása. Simon Zsolt ugyanis nem annyira ismert politikus, hogy egy saját, perspektivikus jövő elé néző pártot alapíthatna – kezdi írását Márius Kopcsay, majd így folytatja: Még ha meg is próbálná, az mindenképpen olyan politikai kaland maradna csupán, mint amilyen Palko vagy Mikloško új keresztény pártja. Az MKP volt elnöke, Bugár Béla ugyanakkor többször is megerősítette, hogy ott kívánja hagyni az aktív politizálást és így Simont legföljebb csak kívülről tudná támogatni.
Az MKP esetleges szétesése ellen szól egy komolyabb érv is, méghozzá az a veszély, hogy két, egymás ellen viszálykodó magyar párt talán sosem jutna be a törvényhozásba. Ez pedig azt jelentené, hogy a szlovákiai magyaroknak egyáltalán nem lenne parlamenti képviseletük. Az ilyesfajta forgatókönyv viszont nemcsak szlovákiai választóik előtt járatná le a magyar nemzetiségű politikusokat, hanem budapesti kollégáik előtt is.
A Csáky és Simon közti viszály sokkal inkább a párton belül régóta jelen lévő feszültségre mutat rá, amely a Lisszaboni Szerződés elfogadása után a tetőpontjára hágott. Továbbá arra utal, hogy az MKP megváltoztatja a magáról kialakított képet. A múltban ugyanis az volt a bevett gyakorlat, hogy nem mutatta kifelé a problémákat és vigyázott a látszatra. Többé-kevésbé ezt a gyakorlatot folytatta azokkal a vezető pártpolitikusokkal szemben is, akik a hivatalos pártpolitikával ellentétesen nyilatkoztak. Hisz hányszor de hányszor kavart kisebbfajta vihart sajátos nézeteivel pl. Duray Miklós, akit azonban nem fenyegetett a kizárás réme, nem úgy mint most Simon esetében, aki szembeszállt a pártvezetővel. Úgy tűnik, hogy az MKP-n belül már nem csupán a „magyarsághoz fűződő lojalitás” mint magasabb eszme az egyik fő elvárás, hanem az engedelmesség is.
Az MKP azt az illúziót kelti magáról, hogy egy párt a „magyar előkelőség” jelzőjével, de úgy tűnik, hogy problémáit nagyon is szlovák módra rendezi – zárja írását Márius Kopcsay.
Kopcsay Márius, Pravda
