Mondják, a gyermekét elveszítő anya fájdalmához semmi sem mérhető. Michelangelo híres Piétája örökre kőbe zárta ezt a fájdalmat. Sokszor e borzalmas tapasztalatot átélt édesanyák szíve is kővé dermed, nem adva helyet másnak, csak az ölükben dédelgetett halott gyermeknek. Fel lehet-e végleg dolgozni gyermekünk elvesztését? Szembe tudunk-e nézni a megváltoztathatatlannal, hogy soha többé nem találkozunk, nem látjuk már élve az eltávozottat? Mikor, hány év múlva jön az enyhület?
Nemrég kaptam egy sms-t volt osztálytársnőmtől, aki 26 éves egyetlen leánygyermekét veszítette el. „Három hónapja halt meg életem értelme. Még nem tudok róla beszélni…”
Az alábbi három édesanya már több éve élte át a tragédiát. Így a gyász feldolgozásáról is könnyebben beszélnek, bár sírás nélkül egyikük se tudott megszólalni.
Judit
Fia, Krisztián tíz éve halt meg rákban. 21 éves korában kezdődtek a problémák, és a betegség két év múlva legyőzte a mindig optimista, a gyógyulásban az utolsó percig reménykedő fiatalt.
– Be kell vallanom, bár tudtam, hogy súlyos beteg, mégsem engedtem a tudatomig a gondolatot: meg is halhat. Egyre többet és egyre hosszabb ideig feküdt kórházban, mikor egy nap az orvos közölte, nincs több remény. Krisztián nem engedte, hogy ott maradjak az ágya mellett az utolsó éjszakán. Azt mondta, minek aludnék itt kényelmetlenül, inkább menjek haza, és hozzam el holnap a rádióját. Reggel aztán szembesültünk a megváltoztathatatlannal – hajnalban elszenderedett. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki a több mint két órás vonatozást hazafelé. Az első napokat mintha transzban éltem volna át.
Eleinte segítség volt, hogy munkába jártam, és az ottani teendők kissé elterelték a gondolataimat. Sajnos számolatlan jöttek az addig a felszín alatt gyülemlő egészségügyi problémák is. A férjem, az alkohol rabjaként nem volt semmiben a támaszom.
Lányom is nehezen viselte bátyja elvesztését, s talán ez is közrejátszott abban, hogy külföldön vállalt munkát.
Eleinte haragudtam a világra. Ha hasonló korú fiatalokat láttam, hallottam beszélgetni, máris az ájulás környékezett. Lelkiállapotomon a pszichológus sokat javított, de a mai napig nem nagyon tudom kimutatni örömömet, szívből pedig még azóta nem kacagtam. Legtöbbet Emmi unokám születése javított az állapotomon.
Talán az is mutatja, mennyire szenvedtem, hogy a fekete ruhát csupán két év elteltével sikerült letennem. Azonban még akkor se bírtam magamra ölteni semmi élénk színt, csak a sötét árnyalatait.
Sokáig naponta kijártam a fiam sírjához. Ha valami folytán kihagytam, már mardosott a lelkiismeret. Ez csak mostanára mérséklődött, de hetente kétszer még most is viszem a virágot, leülök, és szavak nélkül beszélgetek vele. Apropó virág! Évekig, ahányszor csak elmentem a virágüzlet előtt, úgy éreztem, nekem ott virágot kell vennem, bár otthon is több tucat fajtát neveltem. Ez nem nagyképűsködés, inkább kényszercselekvés volt. A virágok garmadájának a sírra halmozásával úgy éreztem, őt öltöztetem.
Az ünnepek nagyon megviseltek. Éreztem, nem tudok lazítani, nem tudom elengedni magam. Elkezdtem templomba járni – a szentély csöndje, a szép énekek, imádságok balzsamként hatnak a lelkemre. Ott megnyugszom.
Krisztián szobáját is csak tavaly karácsonykor sikerült felszámolnom. Addig nem nyúltam semmihez, és ezt másoknak se engedtem meg, pedig többen mondták, nincs ez így rendjén.
Már nem elviselhetetlen a fájdalom, de úgy érzem, a bennem megbúvó szomorúságot tán sohasem sikerül legyőzni. Máig minden este gyertyát gyújtok az emlékére.
Ági
Petit, az okos és életvidám fiút már csak pár nap választotta el attól, hogy megkezdje főiskolai tanulmányait. Tervekkel, optimizmussal telve érte a tragikus vég – autóbalesetben elhalálozott.
– Bár fiam halála óta kilenc év eltelt, bánatomról, hiányáról csak nagyon rövid ideig vagyok képes megfeledkezni. Reggel rá gondolva kelek, este vele fekszem. Köszönök neki, mikor elmegyek a képe előtt. Ha meglátom valamelyik használati tárgyát, meghallok egy általa szeretett dalt, vagy megérzek egy rá emlékeztető illatot, máris könnyek tódulnak a szemembe.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy férjem roppant erős, tud támogatni, van élet a fiunk elvesztése után is. Ahogy kicsit enyhült a kín, újra szorgalmazta egy kislány örökbefogadását, amit már régóta terveztünk, két fiunk mellé. Eleinte határozottan tiltakoztam ellene, mert így, hogy Peti fiam meghalt, árulásnak éreztem. Mikor ezt az érzést sikerült legyőznöm, hozzánk került Évike, és a gondok megszaporodtak.
Emlékszem egy fordulópontra gyászom megélésében. Másik fiam megkért, szorítsak neki az érettségin, de én belefeledkeztem a fájdalmamba. Mikor délfelé ez eszembe villant, megrökönyödtem, hogy én itt magammal vagyok elfoglalva, mikor az élőknek van szüksége rám. Azért is szerettem volna mielőbb legyőzni a szomorúságomat, hogy kislányunk ne csak a bánatot lássa maga körül.
Közben megbetegedett az édesanyám. Egyre elesettebb állapotba került, míg végül magatehetetlen lett. Annak ellenére, hogy ápolása nem volt egyszerű, még ez a megpróbáltatás is segített a gyász leküzdésében, hiszen éreztük, nélkülözhetetlen szüksége van ránk.
E veszteség által átértékelődött az életem. Csak mosolygok azon, aki a gondokon siránkozik – nekem ezek már csak pitiáner ügyek. Férjem erős hite engem is megtartott. Egy pillanatig se vontam felelősségre az Istent, hiszen útjai kifürkészhetetlenek. Reggelente, útban a munkahelyemre, máig elmondok egy rózsafüzért a kisfiamért. Most már tudom, ez a veszteség örökké fájni fog. Ezért meg kell tanulni együtt élni a fájdalommal úgy, hogy emellett boldog tudjak lenni, és képes legyek élvezni az életet.
Marika
Mi, kik ismertük őt, megerősíthetjük az édesanya állítását, miszerint Róbert nagyon jó fiú volt. Három éve, 24 éves korában érte a halál, mikor táborozni volt a barátaival. Máig tisztázatlan körülmények között vízbe fulladt.
– Mindig rágtam a fiam fülét, szerelje már be a csengőt. Mielőtt elment táborozni, beszerelte. Akkor szólt először, amikor hajnali négy órakor leányom becsöngetett a tragikus hírrel.
Balesetének mikéntjére máig nem derült fény. Felfoghatatlan, hogy fúlhatott vízbe, ha víziszonya volt? Miért nem volt mellette senki a barátok közül? Sajnos még ezek a megválaszolatlan kérdések is nehezítik a történtek feldolgozását. A baleset előtti héten nagyon nyugtalan volt, titkon reméltük, hogy nem megy el, de nem tudott ellenállni a barátok csábításának.
Mi ápoljuk anyósom testvérét, a nyolcvanadik éveit taposó Klári nénit. Még rá is tekintettel kellett lennünk, nehogy a halálhír hallatán rosszul legyen. Csak fokozatosan adagoltuk neki az igazságot.
Hogy kicsit könnyebb legyen a veszteség elfogadása, a férjemmel belefeledkezünk a munkába. A péntek a legrosszabb, mert máig várjuk őt haza.
Két év gyász után kezdtem csak kissé világosabb színekben járni. Sokáig mindennap kimentem a fiam sírjához, de a férjem rámparancsolt, hogy kíméljem magam, ne szaggassam állandóan a sebeket.
Róbert életvidám fiatal volt, grimaszkodott, bohóckodott, mindenkit felvidított maga körül. Szerette is szinte mindenki. Táncolt a helyi néptánccsoportban, tevékenykedett a cserkészetben. Mi is örömmel mentünk az ilyen rendezvényekre, de halála óta nemigen járunk sehová, nehogy szembesülnünk kelljen az emlékekkel. Ezt azonban teljesen nem tudjuk kiküszöbölni, mivel az unokákat azért látni szeretnénk. Nemrég is végigsírtam a néptáncosok előadását. Szinte láttam őt a színpadon.
Róbert szobája a tragikus eset óta érintetlen. Még mindig úgy van ott két trikója, ahogy hagyta, az ágyban a pizsamája. Nagy ünnepek alkalmával az ő szobáját is kitakarítom, hiszen milyen dolog pont a fiam szobáját kihagyni!
Sokszor álmodom vele, sőt egyszer még itt a kanapén át is ölelt, és megnyugtatott, nem biztos, hogy meg kell halnia. Nagyon jó érzés volt.
Azt mondják az ismerősök, jól viselem a megpróbáltatásokat, de én tudom, mi a fájdalom. Azóta rettenetesen ideges és érzékeny vagyok. A munkahelyemen azért rövid időszakokra sikerül megfeledkeznem a bánatomról, már nevettem is a kolléganőkkel.
Sokszor elgondolkodom, miért történt velünk mindez, hiszen nem vagyunk mi olyan rossz emberek, hogy ezt érdemeltük volna. Ekkor azonban a Szűzanyára gondolok, aki érdemtelenül maga is megjárta a poklok poklát, és kissé megnyugszom.
– Bokor Klára, Szabad Újság –
