Tegnap egy közeli barát, Havasi Péter mondataival köszöntöttük a hatvan éves Balassa Zoltánt. Ma egy másik méltatást, Tóth László sorait vettük elő, egy 2000-ben megjelent írását arról, hogyan látja ő a kassai mindenest.
„Soha semmilyen jogunkról lemondani nem fogunk, mert csak az a nemzet veszhet el, amely önként mond le valamely jogáról.” E mondat Esterházy János ajkáról hangzott el, s az egyik róla szóló monográfia első fejezetének élén szerepel mottóként. A kérdéses monográfiát Balassa Zoltán írta.
Balassa Zolit – hadd mondjam ezt most így -, nem is tudom, hány éve ismerem. Ő ezt bizonyára jobban tudja. Pontosabban: ő bizonyára ezt is tudja, mert köztünk Balassa Zoltán az az ember, aki mindenre emlékszik, amire mi már nem, aki mindent tud, amit mi már elfelejtettünk. Az az ember o közöttünk, aki számára – ha múltról, közös múltról, közösségi emlékezetről van szó – nincsenek jelentéktelennek látszó vagy elhanyagolhatónak vélt apróságok; aki tudja, Esterházy János szavai nemcsak a történeti alapon megszerzett jogok vonatkozásában, hanem az emlékezetre, valamely nemzet, nemzettöredék, tágabban-szűkebben vett közösség emlékezetére is érvényesek. Magyarán: a megkopottabb emlékezetű ember mindig kiszolgáltatottabb társainál; önazonosságában, ön-azonosságtudatában az a nemzet, nemzettöredék, ilyen-olyan közösség rendül meg előbb, mint az őt körülvevő nemzetek, nemzettöredékek, közösségek, amelyik lemond emlékeiről, az emlékezés jogáról – bármely apróságról is lett-légyen szó -, amelyik lemond múltjának mégoly kis töredékéről is.
Balassa Zolival egyidősek vagyunk, nemzedéktársak vagyunk. Tehát, viszonylag sokat tudhatok róla, még akkor is, ha valójában sosem ismertük egymást közelebbről, ha valójában sosem voltunk közeli barátságban egymással. Eszmélkedésem évei – hosszú évtizedei – ugyanis ugyanabban az országban, ugyanazon történeti-társadalmi viszonyok, ugyanazon nemzetiségi körülmények között teltek el, mint az övéi, azonosak hát az alapvető nemzedéki élményeink, génjeinkbe alapvetően azonos nemzedéki tapasztalatok ivódtak. Ezeknek a nemzedéki tapasztalatoknak a középpontjában pedig a mindennapos küzdelem az anyanyelvért, személyes és nemzeti önazonosságunk megőrzéséért, továbbá a történelemvesztés réme, egyfajta ideologikusan elszínezett kollektivitás-eszmény maszlaga, a csehszlovák ’68 szellemi izgalma és ösztönzőereje, a felpezsdülő magyar ifjúsági mozgalom és a nyári ifjúsági táborok ezernyi buzgárként felszivárgó műveltség- és művelődésigénye, 1968. augusztus 21-ének traumája, a husáki posztsztálinista visszarendeződés levegőtlensége, a hatvannyolcas álmok csehszlovákiai magyar – irodalmi színpadok, közművelődési klubok és táborok formájában való – újjászületése, ezek semmivé foszlása vagy e tevékenységi formák ellaposodása, a létezett szocializmus elleni szerveződés megannyi egyéni útja, 1989 s az azóta eltelt évtized történelmi élményeinek, eredményeinek és kudarcainak sorozata áll. Amit magamról/magamból tudok, Balassa Zoltánról is tudom hát, s kicsit rám is illik mindaz, ami az ő tudása.
Egy lexikonban Balassa Zoltán neve mellett ez a hármas meghatározás szerepel: vegyészmérnök, politikus, közíró. Nos, Zolit nagyon sokáig nem írónak tudtam: sokkal inkább jelentős humán műveltséggel bíró műszaki értelmiséginek, műkedvelő színjátszónak, művelődésszervezőnek, s legfőképpen: különböző összejövetelek szenvedélyes kérdezőjének, az igazságkeresés lázától fűtött vitatkozónak. Emlékszem, ahol ő ott volt, ott nem lehetett vita nélkül megúszni, ha valamire akár fél füllel is odafigyelt, ott nem lehetett tévedni – akár egy mégoly aprócska adatot eltéveszteni, egy akármilyen rejtett összefüggést nem észrevenni -, hiszen füle volt mindenre, s már jelentkezett is, már közbe is vágott. Az az ember ő, aki egyszerűen nem bírja elviselni a pontatlanságot, aki képtelen tolerálni a tévedést, nem hajlandó tudomásul venni a feledékenységet. Úgy emlékszem, újságírói, közírói pályája is így indult: vitatkozó olvasói levelekkel, adatközlő és hibaigazító hozzászólásokkal, téves információkat megfricskázó kis véleménynyilvánításokkal.
Az ember néha már azt gondolná róla, hogy túl sok időt tölt a részleteknél, túl sokat bíbelődik a jelentéktelennek látszó adatokkal. Hogy, immár hamarosan, szinte perceken belül elérve az ötvenet, a szintézisre, mindannak összefoglalására is nagyobb gondja lehetne, amit csak ő tudhat. Aztán ha jobban belegondolunk a dolgokba, azonnal rájövünk, hogy már eddig is sok mindent nem, vagy másképp tudtunk volna Balassa Zoltán – igazság- és pontosságszeretete, kutatószenvedélye – nélkül. Hogy történelemképünk hézagosabb, történelemszemléletünk ingadozóbb lenne az általa birtokolt s közzétett sok apró adat és összefüggés nélkül, a szlovákiai magyarság önismeretében lenne szegényebb Balassa Zoltán állandó közbeszólásai nélkül. Ami a mi szerencsénk, az neki egyben talán balszerencséje is: sehova sem tartozása, kasztokon kívülisége miatt, mintha egyik oldalon sem becsülnék őt érdemben, igazából mintha sem az irodalom, sem az újságírói társadalom, sem a történettudomány, sem a művelődéstörténet-írók tábora vagy a politikusok közössége nem fogadná be őt.
De Balassa Zolit mindez, szerencsére, nem zavarja. Tudja, amit tud, s ez a tudás sokszor a magukat nála hivatottabbnak – s többre – tartó írókat, újságírókat, történészeket, művelődéstörténészeket, politikusokat is zavarba hozza, megszégyeníti.
(Tóth László: Futamok /Napló/; In: Új Forrás /Tatabánya/ 2000/3. sz., 81-83. l.)
Kapcsolódó írásunk:
Jubilál a kassai polihisztor
