Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.”
És mi és ma elég erősek vagyunk az Igazságra? Nemde, libabőrös a mai ember, már akkor is, ha olyat hall, hogy létezik Teljes Igazság. Nem filozófiai kérdés ez számára, inkább gyakorlati. Mert ha van teljes igazság, akkor nem lehet egyidejűleg minden olyan tetszőleges, és netán igazodnunk kell hozzá. Kényelmesebb elfogadni, hogy az igazság koronként, kultúránként, és akár életkoronként váltakozik. És ha végképp nem elég ennyi rugalmasság, még ott van kibúvóként a lélekvándorlás: majd legközelebbi életünkben rendezzük dolgainkat.
A kereszténység ebből a szempontból kényelmetlen opciónak tűnik: egyszer és mindenkorra kell elfogadnom, vagy elutasítanom. Ha befogadjuk az Igazság Lelkét, befogadtuk a teljes Istenséget, a Hármas Egyet. Cusanus, a középkor legnagyobb, elérettebb gondolkodója, hangsúlyozza: az első ok, hármas ok – és ez a peripatetikusok, ez Platón, ez a zsidók hite – akik Istennek tulajdonítják azt hogy Egy, hogy Értelem és hogy Szellem – és a muzulmánoké is (akiket szaracéneknek nevez), mivel „szent könyvükből kiderül, hogy az örök Isten az Egy, az Értelem és a Lélek.” (Cusanus De Principio 14). Szinte hihetetlen, de Cusanus művét, melyben ily ökumenikusan mutatja be a Hármasságot, épp a Körösi Csoma Sándor Buddhista Egyetem adta ki, jegyzetként. Az örökös eretnekvadászok most talán gyanakodva ráncolják homlokukat: nincs itt valami szinkretizmus? Egy nagy tudású thai buddhista szerzetes, Bhikkhu Buddhadasa Indapanno, arra figyelmeztet, hogy meg kell különböztetnünk a „konvencionális” (megszokott, hétköznapi értelemben használt) nyelvezetet a vallásétól, belső világunk anyanyelvétől, melyet ő a „Dhamma nyelvének” nevez. Ha ez utóbbiból kölcsönzött szavakat hétköznapi értelemben használunk, félreértések sorozatára adunk alkalmat, és többnyire ez történik. Cusanus soha nem hallott Buddháról és a Dhamma nyelvről, de anyanyelvként beszélte, mint a fenti idézet bizonyítja. Indapanno viszont úgy érvel, hogy a zsidók, például, nem értették Jézus „Dhamma nyelvezetét”, ezért utasították el Istenfiúságát. Általánosabban, a thai apát egy képpel magyarázza kölcsönös értetlenségeinket: úgy hasonlítjuk össze egymás vallásait-hittételeit, mintha a „fa tetején kezdenénk a fára mászást”. Márpedig, érvel a szerzetes, a mászást fa tövénél kellene kezdeni, értsd az első oknál, amelyet mi Istennek hívunk, és aki feltárta nekünk lénye Hármasságát. Íme, a csattanó: a thai szerzetes szerint Dhamma Isten másik neve (18). Ha Isten feltárulkozik a brahmannak, a vallásos embernek – a vallást gyakorlónak, mint hangsúlyozza – aki szemlélődve keresi őt, akkor minden kétség szerteoszlik. A teljes Igazságban hinni, annyi, mint Istenben hinni. A teljes Igazságot – vagy éppenséggel az Igazság megismerhetőségét – tagadni, viszont Istentagadás.
Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra.
Kiss Ulrich SJ, VP
