Kilencvenegy évvel a trianoni döntés után – Duray Miklós felvidéki magyar közíró, politikus Debrecenben, a civil szervezetek által szervezett trianoni megemlékezésén az alábbi ünnepi beszédet tartotta:
A valós időben, a múlt, és a jövő viszonylatában, sok minden elképzelhetetlen az ember számára. Nehezen tudjuk elképzelni a nem ténylegesen és a nem személyesen megért mindenkori jelent, de nem így a megélt, valóságos tapasztalatunkat. Ez utóbbit hajlamosak vagyunk akár kizárólagosnak is tartani, minden más valósággal szemben.
Szinte hihetetlen, hogy alig húsz évvel ezelőtt, tömegmészárlás folyt tőlünk néhány száz kilométerre, Srebrenicában – magukat kereszténynek valló szerbek gyilkoltak muzulmán szerbeket, azaz bosnyákokat. Ma már sokan szeretnék feledtetni, vagy meg sem történtté tenni ezeket a rémtetteket. A tömegsírok azonban tanúskodnak, a szemtanúk pedig emlékszenek.
Hány évnek kellett eltelnie, hogy az oroszok beismerjék az akkori szovjetnek nevezett hatalmi elitjük, de a orosz cári hatalmi hagyományokat követő parancsra végrehajtott katyni mészárlást, aminek fegyvertelen lengyel katonatisztek ezrei estek áldozatul? Szlávok gyilkoltak szlávokat.
Ma is vannak, akik kétségbe vonják a náci haláltáborokat, pedig több millió ember lelte bennük kínhalálát.
Oroszországban ma is nemzetgyalázásnak tartják, ha az ukránok genocídiumnak nevezik a szovjethatalom által megvalósított holodomor-t.
A törökök ma sem ismerik el az örmények tömeges legyilkolását, a Musza Dag-ot, vagy a pontuszi görögök véres elűzését, pedig az oszmán múltat már több mint kilencven éve megtagadták. Vagy ez csupán egy politikai színjáték volt akkor, és az ifjú törökök is szerettek vérfürdőzni?
A mintegy negyvenezer délvidéki magyar lemészárlásával ma sem tud mit kezdeni a szerb kormányzat. Tagadná, vagy jelentéktelenítené, a több mint két emberöltővel ezelőtt megtörtént tömeggyilkosság.
A cseh hivatalosság sem tudja megfogalmazni tisztességes álláspontját, a ki tudja mennyi, 300 vagy közel 400 ezer lemészárolt szudétanémet irányában. Inkább szobrot állít a gyilkosok eszmei vezérének, Edvard Benesnek.
Mai napig nincs akarat mártírunknak, Esterházy Jánosnak a felmentésére a korabeli csehszlovák bíróság ítélete alól. Csupán azért nem, mert abban a közegben ő volt az egyetlen tisztességes ember, és magyar volt – ha bűntelenné nyilvánítanák, az ellene fellépők fölött kellene kimondani az ítéletet.
A mai napig senki sem derítette ki, kik a gyilkosai a második világháború utáni csehszlovákiai áldozatoknak, a Pozsony melletti ligetfalui tömegsírban fekvő magyar fiataloknak, a Dobsináról elhurcolt német és magyar embereknek, a csehszlovák vagonokban elpusztult magyaroknak. A bűnösök utódai semmilyen bűnről nem tudnak, nem akarnak tudni.
Ki ismeri el a világ számottevő államai közül, hogy a magyarokat sújtó Versailles-i békerendszer keretében aláírt trianoni békeszerződés igazságtalan volt? Pedig a magát magyarnak valló nemzet egyharmadát tette idegen államok alattvalójává, és az egész nemzetet szenvedő alannyá. E nemzetközi aktus számlálhatatlan magyar ember életét vette el, rövidítette meg, lehetetlenné tette új magyar életek megszületését.
A bíróság előtt a bűnöző azt vallja: nem emlékszem.
Ki hihet az igazságszolgáltatásban és az európai együttérzésben, ha az Európai Unió is elutasította a felvidéki magyarokat sújtó kollektív bűn minősítésének felülvizsgálását? Nem is oly régen, 2002-ben. Ez egy bűntársi kölcsönösség?
Vagy talán felsőbb tanács, utasítás: a feledés megnyugvást hoz?
A bűnösöknek könnyű feledni, a kárvallottaknak nehéz, sőt lehetetlen.
De mégis fennáll a kérdés: lehet-e vagy szabad-e felejteni?
Aki felejt, akár tervezetten, akár az idő múlásával, lebontja az emlékezés védelmi falai, kiszolgáltatja önmagát és embertársait a történelem megismétlődésének. A felejtés a történelem újrajátszhatóságának feltétele, az emlékezetkiesés pedig a történelemhamisítás nagy játéktere. Aki feledtet, nem gyógyít, hanem védtelenné tesz, vagy az elviselhetetlent akarja természetesként láttatni. A felejtés vagy feledtetés érzéstelenítő mákony, a beletörődés létalapja, a hibák ismétlésének kulcsa. A felejtés miatt alkalmatlanná válunk a helyzetmegoldásra. A felejtés a változtathatatlanság kórokozója.
A nem felejtésnek, az emlékezésnek azonban nem a bosszú, hanem a megbocsátás a koronája.
Mert felejteni nem szabad, de megbocsátani tudni kell!
Mégis felejtünk és gyakran, a múltat idézve szprul ökölbe a kezünk.
Számon tartjuk sérelmeinket. A számlavezetés azonban nem a követel oldal, hanem az egyenleg miatt fontos. Ezért a saját tetteinknek, baklövéseinknek, bűneinknek, tévedéseinknek, mulasztásainknak számon tartása is fontos. Mások kárán még soha sem tanultunk, de mintha a saját kárunk sem lenne elég tanulságos. Vannak szerencsés népek, akiknek mások nyerték meg a háborút. Mi a magunk csatáit is csak néha visszük győzelemre.
Ha már csatát és háborút emlegetünk, a szavak ürügyén vessünk pillantást egy majd százéves eseményre, ami az első világháború legelején, 1914 decemberében történt. Az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai és a német csapatok közös erővel, Limanovánál megállították az előre törő orosz csapatokat, majd kelet felé nyomulva kiszorították őket a Monarchia területéről. Akkori szóhasználattal élve: legyőzték a muszka ellenséget. Szurmay Sándor altábornagy hadseregcsoport-parancsnokként szolgált ezen a harctéren, és a katonai rang- és tisztség-hierarchia szerint az az oroszok veresége magyar részről az ő érdeme volt. Szurmayt – aki korábban a Tisza-kormány minisztere is volt – 1919 februárjában a Károlyi-kormány az oroszok fölött aratott győzelméért háborús bűnösként letartóztatta, merthogy győzelmével lehetetlenné tette a háború gyors befejezését. Magyarul: aki legyőzte és hazája védelmében kiverte az ellenséget, háborús bűnt követett el.
Ha saját körben képesek voltunk elkövetni ilyen példátlan gazemberséget, akkor miért csodálkozunk azon, hogy mások sem kíméltek bennünket a Nagy Trianon Palotában? Csoda az lett volna, ha kímélnek.
Valami nagy baj történt velünk a XIX. század utolsó harmadában. A megújulást, a polgárosodást, a gazdasági fejlődést, a sokoldalú épülést megteremtő megannyi szellemi erő mellé odaszegődött másodhegedűsnek – politikai köntösben – az elkésett nemzeti romanticizmus. És mintegy ellensúlyozandó, hogy száz évvel korábban az ismert okok miatt nem teljesedhetett ki hatalmi és politikai szempontból a magyar nemzet, gyorsított ütemben akarta behozni a késedelmet. Az ilyen kísérletek ritkán sikeresek, ahogy ez a kísérlet sem lett az.
A nemzeti romantikától áthatva azt hittük, hogy az országlakók azonosak a magyar nemzettel, és ez a Szent Korona népe, aki egyet akar: Szent István országának felvirágoztatását. Az országlakóknak csak az anyanyelve iránt tudakozódtunk, nem kérdeztük senkitől, hogy mi a nemzetisége, mert azt gondoltuk csak magyar lehet. Nem éreztük, hogy ez önámítás. Aki pedig rájött, nemzetárulóként lett megbélyegezve. Hihetetlen, hogy mennyire nem értettünk saját országunkhoz. Sőt, a nemzetiségen is teljesen mást értettünk, mint annak valódi értelme, hiszen a nemzetiség a nemzethez tartozást jelenti, de ezen akkor mást értettek: azt, hogy nem nemzet. Azt hittük, létezik a politikai magyar nemzet, miközben a nem magyar anyanyelvűek, azaz a „nemzetiségek” meghatározó értelmiségének túlnyomó része, már más nemzetpolitikai, emiatt más hatalmi kötelékekhez tartozott, ott tervezte az általa képviselt vagy képviselni vélt sorstársainak jövőjét. Nagy részük azonban ezt sikeresen titkolta. Mint ahogy azt is, hogy háborúpárti.
A Minden Oroszok Cárja a dinasztikus hatalmi politika szabályai szerint, eszköznek tekintette a háborút, mint ahogy Ferenc József is ilyen szabályok szerint üzent hadat Szerbiának. De az Osztrák-Magyar Monarchia nem német és nem magyar ajkú lakosainak politikai vezetői életük értelmének és törekvéseik megvalósulásának egyetlen esélyét látták a háborúban. A hadüzenet hallatán érzelmi ellágyulásukban és izgalmi állapotuk miatt kenyérre lehetett volna őket kenni. Bárki bérencévé váltak volna, aki megígéri nekik mindazt, amit megkaptak a világháborút lezáró békeszerződésekkel. Béresgazda pedig akadt bőven: akár a francia hatalmi érdekkörben, akár a Palesztinához fűződő érdekek képviselői között. A bérencet velünk fizetették ki, mert tehették. Ez alól csak a lengyelek jelentettek kivételt, mert ők a történelmi Lengyelországot akarták újrateremteni – nem más kárára.
Nem akarjuk érteni és megérteni, hogy Trianon gyökerei a reformkorig nyúlnak. A magyar nemzetet megújítani akaró akkori nagy lendületünkben nem vettük észre, hogy Magyarország már csak számunkra magyar és nekünk a miénk. Az ország lakosságának mintegy fele vagy másként gondolta, vagy sehogy, még ha a katolikus templomokban a magyar szenteknek tisztelettel adóztak a nem magyar ajkú katolikus hívők is. A szabadságharc idején döbbentünk rá először, hogy a nem magyar ajkú országlakók egy része – tőlünk eltérően – mást akar. Ez az akkori felismerés vezetett 1868-ban a kor szellemét meghaladó nemzetiségi törvény elfogadásához, de a parlamentből a nem magyar ajkú képviselők kivonultak. A más megoldást hirtelen, 1918-ban kezdtük keresni, noha az illeszkedés és az illeszthetőség normáit ötven évvel korábban kellett volna megtalálni – nem a kor szellemét meghaladó törvénnyel, hanem a helyzetnek megfelelő megoldással..
Mindez persze nem mérsékli a trianoni tragédiát, az elszakított magyarok három emberöltőn át tartó szenvedéseit, küzdelmeit, lemorzsolódását. És nem menti fel azokat sem, akik kapzsin, esetenként vérben forgó szemmel szétmartak, hontalanná vagy földönfutóvá tettek bennünket, és hidegvérrel legyilkoltak sok tízezer magyart.
Nehogy azt gondoljuk, hogy az elmúlt kilencven év alapvetően megváltoztatta a kölcsönös viszonyokat! Csak a különböző érdekszövetségek, kötelékek, szerződések szorították fedél alá az indulatokat és a „végső megoldás” jellegű terveket. Ha mi felsóhajtunk a történelmi Magyarországra gondolva, vagy megcsikordul a fogsorunk Trianon kapcsán, az ő vérük is forr.
Sajnálatos, sőt inkább tragikus, hogy három emberöltő során sem találtunk az I. világháború után kialakult helyzetre semmilyen gyógyírt, semmilyen megoldást. A fennálló helyzet inkább egy fegyverszüneti állapotra hasonlít, mintsem megbékélésre. A gondolkodás sem lett érettebb, egyik oldalon sem, hiszen ma is mindkét oldalon megtalálható Rákosi Jenő és Károlyi Mihály vagy Ján Kollár és Edvard Beneš szellemi öröksége. Ha netán nem beszélünk erről és a megoldatlan helyzetekről, vagy elegánsan felülemelkedünk a gondokon, még nem jelenti azt, hogy nem léteznek.
Amazok, Trianon kielégültjei, ha ma is úgy gondolkodnak, mint 1918-ban, már pedig folyamatosan azon a nyomvonalon haladnak, még nem elegendő ok arra, hogy mi is hasonlóak legyünk. Félő, hogy a magyar nemzeti emlékezetnek az évtizedeken át történő sorvasztását, most hasonlóképen akarjuk ellenpontozni, mint tettük 1867 után a nemzethatalmi késlekedésünk ellensúlyozására. Ha akkor időszerűtlen volt a nemzeti romantika, ma még inkább az.
Mai gondolkodásunkban a szemléletünket befolyásoló két sarkalatos, zavaró tényezőt látok. Nem tisztáztuk, és a 2011 áprilisában elfogadott Alaptörvény sem tette tisztábbá a nemzetünkről alkotott képünket valamint a nemzetfogalmat. Keveredik benne a politikai, jogi, kulturális és az etnikai szemlélet. Nem merünk szembe nézni azzal a ténnyel, hogy Trianon óta folyamatosan, nem bíztató módon alakul át a nemzetszerkezetünk. A másik kimondatlan kérdés a szomszédság. Nem tudatosítjuk, hogy szomszédos államai Magyarországnak vannak, a magyar nemzetnek pedig szomszédnemzetei. Amíg ez a két sarkalatos kérdés illetve kérdéscsoport számunkra sem lesz tisztázott, addig a szétszakított nemzet helyzetének rendezéséhez sem lehet következetesen hozzálátni. Addig a mi kárunkra fognak farsangolni a magukat magyarnak valló bérencek, más szóval élve: a nemzet-semlegesek és a változtathatatlanság démonának az ölelésébe, vagy a gazdasági lobbyk bűvkörébe szorult magyarok, mind a pozsonyi parlamentben, mind a többi utódállam nemzethatalmi politikájának vízsodrában és a magyarországi közéletben is. De nem a véleménykülönbség a gond, hanem a bérmunkában végzett hangoskodás és kártékony szolgálat.
Mára, ennek az öt generációra kiterjedő, de ránk nehezedő gondnak, a megoldása az igazi feladatszerű küldetés, ami elől minduntalan kitérünk. Ha akkoron tisztáztuk volna és beismertük volna, hogy a magyar középkor alkonyán megváltozott és hogyan változott meg a magyarság állapota, lehet, hogy június negyedikét nem gyászos emlékű napként emlegetnénk, hanem a megbékélés napjaként, ami okán ez a nap valóban a nemzeti összetartozást is jelképezhetné.
Egy ilyen állapotot lenne érdemes a harangok megkondításával ünnepelni.
{iarelatednews articleid=”28795,28770″}
http://www.felvidek.ma/administrator/index.php?option=com_content§ionid=-1&task=edit&cid[]=27401
