A norvég mészáros, Anders Breivik álom-országa, Szlovákia (ismert: a tömeggyilkos elismerően írt Szlovákiáról, melyet még nem fertőztek meg a multikulturális téveszmék) mintha csak igyekezne „megszolgálni” a vállveregetést: az egy főre jutó lövöldözők száma meglehetősen magas arányt mutat.
Nem mintha már egy is ne lenne száz százalékkal több az elviselhetőnél. Ez persze nem (csak) Szlovákia „hibája”. Sokkal inkább egy dekadens, hanyatló kor velejárója, mondhatni természetes jelensége az, aminek legutóbb tegnap kora este lehettek tanúi a báni járásbeli Ribény (Rybany) lakói, aztán pedig a médiának köszönhetően ország-világ.
Ez utóbbi az egyik kulcskérdés: a média, a tömegtájékoztatás, annak lehetséges szerepe az ilyen „utcai harcosok” karakterének kifejlődésében.
A ribényi lövöldöző ugyanis pontosan a dévényújfalui „kollégáját” másolta (ő 8 ember életét oltotta ki, a tegnap „hőse” azonban szerencsére csak gyakorlófegyvert használt, a maga és társai szórakoztatására): füleiben fülhallgató, kezében gépfegyver. Miért is ne tehetné? Hogy kérhetnénk rajta számon őrült tettét, mellyel a falu lakóit halálra rémisztette, ha főbírák és ügyészek játszadozhatnak hasonlóképp: gépfegyverrel, fülhallgatóval, a dévényújfalui mészárost idézve. A különbséget persze években mérik: előbbi 8 évre, utóbbiak irigylésre méltó fizetés mellett békés nyugdíjas évekre számíthatnak.
No de a média, mint kulcsszereplő kérdéséről: információs korunk egyik legnagyszerűbb vívmánya – egyúttal legkomolyabb kihívása – , hogy a Föld bolygóból Föld falu lett. Megszűntek a távolságok. Földrajzi értelemben is, meg a személyes kapcsolatokat, a tapasztalást, megismerést illetően is.
Ma már pár billentyű leütése elegendő ahhoz, hogy a legapróbb (és olykor legintimebb) részletekig megismerhessük a legelvetemültebb gazemberek életútját és „munkásságát”. A nappali melege nyújtotta biztonságból borzonghatunk meg a vérfagyasztó bűncselekményeken, közben azzal áltatva magunkat: velünk ez nem történhet meg. Részvétet érzünk az áldozatok iránt, de csak a következő reklámblokkig, mely megszakítja nem csak a kedvenc „tényfeltáró” műsorunkat, de az emlékezést is. Az élet megy tovább. Csakhogy vannak, akikben mélyebb nyomokat hagynak e véres utcai jelenetek. A filmekből ömlő vérpatak sokakat már nem elégít ki: ők ennél valami menőbbet, valóságosabbat, igazibbat akarnak. Valódi vért. Valódi, igazi embervért, mely kiontásával saját magukat valósíthatják meg, mellyel saját magukra – és persze prófétai tanításaikra – hívhatják fel a világ figyelmét. A „gyengébbek” pedig „csak” utánozzák ezeket, hódolva a nagy példaképek emlékének – avagy egyszerűen csak azért, mert olyan hihetetlenül menőnek és jó poénnak tűnik. A lényeg tekintve azonban ugyanoda lyukadunk ki.
Mi tehát a média felelőssége? Ott kezdődik, hogy a norvég mészáros, Anders Breivik testamentumát hamarabb megtalálja az ember, mint mondjuk Kossuth kiáltványát. Afelől pedig aligha lehetnek kétségeink, hogy a kor embere (magyarja) jobban ismeri az előbbi, mint az utóbbi részleteit. Nagy kérdés, vajon mennyit hajlandó feláldozni a ma társadalma az információhoz, tájékozódáshoz való jogából, a sajtó és a vélemény szabadságából, ha a mérleg másik serpenyőjében tulajdon élete, biztonsága található? Vajon meddig tart a nyugati társadalmak eddig rendíthetetlennek tűnő hite az egyéni önmegvalósításra, s ebből fakadóan a szabad véleménynyilvánításra, az információkhoz való korlátlan hozzáférésre alapított berendezkedésben? Avagy mikor látja elérkezettnek az időt arra, hogy feláldozzon szabadságából a biztonsága érdekében? És ha így alakul: ugyan ki a megmondhatója annak, hogy nem eleve elrendelt folyamat eredménye mindez, hogy e korlátozás nem épp egy kívánt eredmény, következésképp a hozzá vezető utat vajon nem az ebben érdekeltek kövezték-e ki? Súlyos kérdések.
Mindazonáltal a tegnapi eset is rávilágított arra, hogy valamit muszáj kezdeni velük. El kell gondolkodni azon, hogy vajon okos ötlet-e a legapróbb részletekig kivesézni a nyilvánosság előtt az ámokfutók tetteit, indítékait – pláne hitvallásukat. Melyekből mindig ki lehet ragadni olyan részleteket, téziseket, melyekkel alapvetően nem tudnánk vitatkozni, mert önmagukban véve helyesek, valódi problémára reagálnak – következésképp szimpatikusak.
A magam részéről mindenesetre nem hiszek abban, hogy a megismerés korlátozásával meg lehetne oldani ezeket a problémákat. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség ésszerű határok között kialakított szabályokra a tartalmat illetően. A cenzúra, az internet szűrésének ötlete azonban olyan világ felé vezetne, amelytől annak idején oly nagy örömmel szabadultunk s amelyet nem biztos, hogy jó lenne visszahozni. Vagy épp fokozni.
A problémát a gyökereinél kell kezelni, ez pedig szoros összefüggésben van korunk súlyos morális válságával. Az erkölcs kiüresedésével, hiányával. A ma önmegvalósító emberének az erkölcs csak akadály, mely útjában áll céljai – önmaga – megvalósításának. Megelégszünk azzal, ha valami jogszerű, a jogon túli, metajurisztikus szabályok alig mondanak valamit. Hol lehetne e felfogással hatékonyan felvenni a harcot? A legelemibb szinten mindjárt: az iskolában. El kellene érni, hogy ismét nevelés folyjék az iskolákban, ne csak tanítás. Megálljt kellene parancsolni azoknak az életidegen eszmei áramlatoknak (ma: követelményeknek), melyek teljesen elszakították az embert a valóságtól, hogy megragadhatatlan, életszerűtlen fogalmakkal helyettesítsék mindazt, amit azelőtt az erkölcs önmaga képes volt megoldani. A visszájára fordított, félreértelmezett sok generációs emberi jogokkal, a velük való visszaéléssel jutottunk el idáig. Az iskolai fenyítésből is annyi maradt, hogy iskolások (és felháborodott szüleik) fenyítik tanáraikat. Az önmegvalósítás jegyében, merthogy az egyéniséget – bármily sajátos is az – ne merészelje elnyomni a pimasz tanár. „A büdös náci.” Az utcai/iskolai lövöldözőket ez a mentalitás, ez a félrecsúszott, moralitásától lecsupaszított életidegen hozzáállás termeli újra. Itt kell tehát kezelni a problémát, nem cenzúrázással és titkosszolgálati módszerekkel, mert ez csak tüneti kezelés és egy jól körülhatárolható csoport érdekét szolgálja.
Ha újra erkölcsi alapokra építjük társadalmunkat – és ez az iskolai nevelésnél kezdődik – akkor a deviánsok körül hamar elfogy a levegő. Nem lesznek ugyanis nézők, akik kíváncsiak lennének rájuk.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
